Mi mindent csak félig csináltunk!
Részlet Marschalkó Lajos, VÖRÖS VIHAR című könyvéből
Miért szükséges ma még mindig félévszázaddal ezelőtti eseményekkel foglalkozni? Azért, mert a magyar jövő gyökereit a múltban kell keresnünk, a múltból kell tanulnunk. Ám ha ezt a múltat csak hazugságok alapján ismerjük, akkor hiába várjuk a magyar Feltámadást!
Azért is, mert azok, akik a háborúkat még nem fejezték be, a halottaikat sem temették el, a megcsonkított, többszörösen kirabolt nemzetekből háborús bűnösöket faragnak, sőt az általuk megírt történelmet szégyentelenül kamatoztatják. De kik az igazi háborús bűnösök? /szerk./
1944. október 15. Vasárnap délelőtt... Kedves régi barát jön hozzánk a feleségével. Kissé titokzatosak. Véletlenül jöttek. Az asszonyok kimennek a konyhába s a jóbarát, akivel együtt töltöttük gyerekkorunkat, hirtelen a politikára fordítja a szót.
- Nézd, a kommunista földalatti mozgalom halálra ítélt. Nem okos dolog itthon tartózkodnod. Jobb, ha vidékre mégy! - tanácsolja.
Az ebédlőben szól a rádió, de mi nem figyelünk rá. Inkább a barátot hallgatom, aki óvatos formában példálódzni kezd.
- Ki tudja, meddig marad helyén a kormányzó. Azt beszélik, le akarják tenni a fegyvert. Lehet, hogy abban a pillanatban letartóztatják az egész jobboldalt. Hirtelen felcsapódik az ajtó, s a konyhából a két asszony rohan be:
- A kormányzó hadparancsát közvetíti a rádió. Egy remegő hang máris olvasni kezdi:
- Magyarország leteszi a fegyvert!
Napok óta sejteni lehetett, hogy valami készül. Ilyen gyors döntésre azonban nem számított senki. Néhány nappal ezelőtt a képviselők nemzeti szövetsége Lakatos miniszterelnöknél járt, megkérdezte tőle. Igaz-e, hogy a kormányzó legnagyobb titokban megadásról tárgyal? Igaz-e, hogy ezerháromszáz politikus, szellemi ember letartóztatására listák készültek?
Lakatos Géza azt felelte: mindez nem igaz.
És most a rádió azt mondja: mégis igaz!
Az utcákon izgatott emberek csoportosulnak: pesti kisemberek, a józsefvárosi sörözők, házmesterek, lakók. Nem viselnek zöld inget, egyszerű polgárok, kisemberek. Mégis egyértelműen kiáltják:
- Lehetetlen! Vesszenek az árulók!
A nemzet, a névtelen, közvetlen közelből fenyegetett nép úgy látszik, nem akarja a becstelen halált. Az utcán piros-fehér-zöld karszalagos nemzetőrök, a Lakatosék által életrehívott megadási gárda tagjai sietnek ismeretlen célok felé. A német csendőrség a Hotel Wien előtt gépfegyvereket rak ki az utcára. Ugyanekkor egy zöldinges fiatalember siet felém.
- No most kinyírjuk őket! - kiáltja.
A sárgacsillagos házakból egyszerre tízezrek özönlenek az utcára. "Győztünk!" Magyarország elveszett, tehát ők győztek!
A körúton fegyveres fiatalemberek csoportja siet gyalogszerrel, majd egy másik kiáltás hangzik.
- A hatalmat akarjuk!
A hungaristák! Most úgy érezzük, hogy lényegében nekik volt igazuk. A forma, a módszer elválasztott tőlük nagyon sok jó magyart. A felvidéki válság idején ők képviselték a maximumot. Képviselték a nemzet kritikáját. Viszont a Felvidéket tüntető tömegük nagyon kétes elemekből állt. A szentek és hősök mellett ott menetelt -- a csőcselék is. Nem volt felemelő és megnyugtató látvány. Mikor ezt megírtuk a Függetlenség-ben, Hubay Kálmán azzal válaszolt a Magyarság hasábjain:
-Tessék tudomásul venni, mi nem Nemzeti Kaszinót szervezünk, hanem mozgalmat.
Hubay Kálmán tiszta ember volt. Jó magyar. Kitűnő szerkesztő. Sérelmet szenvedett ember volt és azonfelül az a magyar típus, amely nem szenvedi a jogtalanságot, hanem visszaüt, még ha az életébe kerül is. Amikor egyik cikke miatt elbocsátották a Függetlenség-től, mert az nem tetszett Darányi Kálmánnak, felállt az asztaltól és azt mondta:
- Most megmutatom nekik!
Ha 1848-ban élünk, ő is ott ül a Pilvaxban és szabadsághős lett volna. Így a szélsőjobboldalra ment. Szálasi Ferenc a Csillag-börtönben ült és a mozgalmat ezalatt Hubay Kálmán dinamikája sodorta előre. A mozgalom most itt masírozik az utcán. Tragikus órán, végzetes pillanatban fogja kezébe kapni a hatalmat. Akkor, amikor a hatalomból már csak az ódium, a teher juthat neki. Mégis, most amikor a falakon felvirul a plakát: "Sztálin vagy Szálasi?"- akkor a nemzet azt mondja:
- Nincs más menekvés!
És mi, akik tíz-húsz, huszonöt évig álltunk egy másik zászló alatt, megroskadunk a tragédia, a kiábrándulás súlyától. Mindent lehetett volna! Semlegesen az öngyilkosságba rohanni, meghalni az angolszász illúzióért, 100% százalékban odaállni német oldalra. Mindent, de mindent megtehetett volna "a szegedi Magyarország"! Egyetlen egyet nem tehetett: hogy Sztálin előtt lerakja a fegyvert.
Amikor augusztus 25-én a Lakatos-kormány jött, mindenki azt mondta: Lakatos katona, tehát mégis csak harcolni fogunk. Hiszen a tatár már döngeti a Kárpátok kapuit. A Lakatos-kormányban azonban ott ültek a régi Tisza-párti öregek, jogászok, reakciós aggok és kúriai tanácselnökök. Tehát mégis csak megadjuk magunkat. Augusztus 25-től október 15-ig mindössze hat hét telt el. A bizonytalanság nagyobb volt, mint valaha. A kétértelműség még annál is nagyobb. Az orosz már betört a védtelenül hagyott erdélyi hágókon, mire mégis csak megtámadtuk Romániát.
Huszonnégy órára visszafoglaltuk Aradot, aztán elvesztettük Kolozsvárt, Nagyváradot, Debrecent. Menekülők hada érkezett Erdély felől. De most legalább a köd egyrésze eloszlik. Akik azt mondták, hogy az "orosz is ember", most a saját fülükkel hallják.
- Nyakunkon a tatár!
- Meggyalázták a lányom, az asszonyom!
- De hát akkor miért nem védjük magunkat!? - ordít fel a maradék nemzet.
A régi Magyarország fáradtan mondja: 'késő van.' S a mozgalom, amely most a Keleti Arcvonal bajtársaival egyesülve rohan az utcákon azt kiáltja:
- Védjük meg Magyarországot!
A Tatárhágó még áll. Debrecen környékén még tombol az óriási páncélos csata. Guderián környékén vezérezredes vezetésével több ezer német és orosz páncélos irtózatos karusszelje rohan végig a Hortobágyon, az összelőtt, eleső, újra felszabadított városokon s ebben a tűzorkánban most ég hamuvá a nyugati illúzió utolsó foszlánya.
Majd napok múlva megtudjuk, hogy a nyugati hatalmak az oroszokhoz utasították a kormányzó kiküldötteit. Moszkva október 16-án reggelre várta a választ. A feltételek között szerepel, hatszázezer magyar, az élő jóvátétel kiszolgáltatása. Nem! Ebbe nem mehet bele a "szegedi Magyarország". Ezt az egyetlen feltételt nem teljesíthetjük.
- És most mégis! Magyarország leteszi a fegyvert.
Délelőtt ifjú Horthy Miklós Lukács Béla lakásán fogadta Tito kiküldötteit.
- Mi a Gestapótól vagyunk! - mondják hirtelen a Tito-küldöttek.
Skorzeny Ottó jön. Lövöldözés. Ifj. Horthy Miklóst egy szőnyegbe csavarva elviszik. A Várban koronatanács. Lakatos Géza nem írja alá a kormányzó hadparancsát. Mindegy! Vigyék ellenjegyzés nélkül a Stúdióba. Olvassák fel. A bemondó, háta mögött revolveres katonákkal, olvas. A hangja remeg. Magyarország lelke is remeg. A frontokról jönnek vissza a katonák. Nem! Ezt nem tehetjük soha!
Délután három óra tájban, a Szentkirályi utcán sietek végig. Egyik ablakból hangszóró üvölti Vörös János hadparancsát. A kormányzói hadparancsnak nem kell engedelmeskedni. Egy fél óra múlva vad lövöldözés.
- A németek lövik a rádiót.
A németek elfoglalták a Stúdiót. Bedobtak egy kézigránátot és a harcnak vége. Most már percről percre hangzik a Vörös János-féle hadparancs. Dálnoki Miklós Béla vezérezredes a hadipénztárral átment az oroszokhoz. Az utcán tankok, német "királytigrisek" vonulnak, magyar motorosok állnak a Rákóczi-úton végig. Kinek fog engedelmeskedni a honvédség? Kinek a nemzet?
S akik október 15-ét végigéltük, a tűzből, zavarból, káoszból egy tanulságot viszünk majd magunkkal. Egy politikai rendszer, kormányzati forma, akkor pusztul el, amikor már senki sem akad, aki meghaljon érte. A kállai-kettősnek ez a vége. Nincs Magyarországon egyetlen ember kegyelmes titkos tanácsos és egyetlen árva közbaka sem, aki meghaljon a megadási parancs teljesítéséért.
A rendszer, -- ezt mi látjuk legjobban, akik hozzá tartoznak -- elpusztult. Vége. Nincs tovább! Belülről ingott meg. A lelkekben halt meg. Megölte az illúziókergetés. A nemzetnek nincsenek már illúziói, és azt mondja:
- Harc! Becsületes halál!
Felhívom a miniszterelnökségi palotát, ahol egy rokonom teljesít szolgálatot. A felesége jelentkezik.
- Mi történt? Mi újság?
Síró női hang feleli:
- Nem mondhatom meg. Rettenetes dolog.
Utólag tudjuk meg, hogy ezekben a pillanatokban mond le a kormányzó. A Várudvaron német páncélosok állnak. Állítólag a testőrség parancsot kapott, hogy védje a téglákkal eltorlaszolt Szarvas-kaput. A királytigrisek belőnek a téglahalmazba. Gép-pisztolyos SS-ek íratták alá a kormányzóval a lemondási okmányt, vagy talán őmaga írta alá a lépcsőházban s dobta oda Vesenmeyernek? Talán nem is ez a lényeg. A nemzet mond le a rendszerről, amikor egyetlen tagja sem akar meghalni érte.
A rendszert az erdélyi politika rendítette meg. [T.i. a románok augusztusi átállása a szovjet oldalra. - tj] A kormányzó végzete, magyar végzet. A Nyugatban bízott és a Nyugat a Kelethez küldte. Hitler "szövetségese" volt és most Hitler fogatja el. A rendszer felett egy régi prófécia mondja a gyászbeszédet. Gömbös Gyula szól a túlvilágról:
- Mi mindent csak félig csináltunk!
A rendszer félig a Hitler szövetségese volt, félig az angoloké, félig a németek barátja, félig az oroszok ellensége, félig reformer, félig konzervatív, félig "feudális", félig szocialista, félig tekintély-állam, félig demokrácia, félig liberális, félig nacionalista, egészen magyar, de csak félig keresztény.
Este nyolc óra tájban kinyitjuk a rádiót, amely hirtelen friss indulókat kezd játszani. Aztán egy izgatott hang bemondja:
- Beregffy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre.
Beregffy? Ki lehet ez?...
Utána újra indulók. Egyszercsak felharsan a betiltott muzsika: a hungarista induló.
"Riadó hangzik, testvér, hallod-e?
Sorakozó! Sorakozó!"
Kint valahonnan ágyúdörgés hallatszik. Majd a speaker bemondja: -
- Szálasi Ferenc hadparancsát közvetítjük! ...
|