László Gyula:
A honfoglaló magyarok élete

A magyar nagycsalád szerkezete
A család élete
A munka
A harc
A varázslat
A művészet
Betegség
A halál és a másvilág

A magyar család szerkezete:

A nagycsalád férfiágon számított vérközösség:

A vagyon nem egyénenként öröklődött, hanem osztatlanul szállt nemzedékről nemzedékre. A család férfitagjai bizonyos osztály /nyilak/ szerint csupán használói életük tartamára a javaknak.

A nagycsalád vagyonközössége:

A falvakban a föld a közösség tulajdona, ahol mindenkinek joga van bizonyos földdarabra. /egy falu egy nagycsaládból, vagy több rokon nagycsaládból állt/ Falvaink, városaink is egybetelepült s zárt tömbben maradó nagycsaládokból keletkeztek. A hadak, a szegek, végek, zugok és utcák nevei elárulják, hogy bennük egy-egy nagycsalád lakott. /szegről-végről rokonok/

A sorsoláson a nagycsalád /utca/ egy képviselője vett részt, a kapott nyilföldet a család birtokolta. /nyil: osztályrész, jog/ A falu határában lévő szabad földeket az birtokolta, aki előbb elfoglalta, amíg művelte, tarthatta.

A föld eme közösségi birtoklását Mária Trézia 1767-ben kiadott úrbéri rendelete szüntette meg.

Nagycsalád = házközösség. A házon belül csak a családi láda és nyoszolya volt a család tulajdona, a többi közös. Tehát a családott összefűzte a vérségi kötelék, a vagyonközösség, de bűntetőjogilag is egységesen volt felelős.
Pl. Szent László törvénye: A lopáson kapott férfit megvakítják /ha a templomba menekül/ ezzel alkalmatlanná teszik a család vezetésére, és 10 évnél idősebb fiait /akik már felnőttnek számítanak/ szolgaságra vetik.

A nagycsalád fejének szerepe:

A családfő a család korlátlan ura - ha feleségét paráználkodáson kapta, megölhette. A családfő mindenkit tegez, őt mindenki magázza, halála után a család legidősebb férfitagja /testvére, fia, veje/ lett az utóda.

Tevékenysége: beszedi a jövedelmeket, fizeti az adót, beszerzi a szükségleteket, parancsaival este a rangban következőnek adja utasításait, aki másnap beszámol, intézkedett a gazdaságban, ellenőrzött.

Az utódlás:

A trónöröklés rendje II. Géza előtt:

1. Szeniorátus: a halott királyt a család legidősebb férfitagja követi.
2. A legidősebb lemond, az őt követő javára.
3. A király még életében kijelöli utódát.

A jelölésnél alapvető szempont az alkalmasság és az, hogy a jelölt a nemzettség tagja legyen. /A királyi nemzettség dönt az utódlásról./

II. Géza után a primogenitára érvényesült: az elsőszülött emelkedik trónra.
Az Árpádok uralkodása végsősoron országintézéssé tágult családrend. Az öregedő családfő még életében visszavonult az uralkodástól, amikor már alkalmatlanná vált a család tényleges feje lenni.

A férfiasságából kilépő fejedelem úgy adta át trónját, hogy az egybe esett fia házasságával. Áldozat: rituális gyilkosság, vagy bábu áldozat. Az utóbbi esetben az öreg fejedelem élőhalottnak számít, nem szólhat semmibe.

Az átmeneti időszak a nomád birodalmak hármas rendjét idézi. A magyarság bal oldalát nevezték feketének - fekete magyarok, a jobb oldalt fehérnek - fehér magyarok, királyi székhelyük: Fehér-vár.
Jobbszárny: Székesfehérvár, balszárny: Gyulafehérvár.

Kende: a napot bíró, a nap, vagy a nap fia fehér magyarok közül.
Gyula: fáklya, jelvénye az égő fáklya, a fekete magyarok közül.

A nagycsalád fejének tevékenységében megmaradt a termékenységvarázslás egy mozzanata: az ételt a családfő osztja szét, amely ezáltal kapja meg igazi éltető termékenyítő erejét.

A legifjabb fiú joga: ő örökli a családfő házát: - a családfő legifjabb fiát idegen birtokba vevőnek soha nem adja. A legifjabb fiú a tűz örzője. /Házitűzhely papja./

Nagy jelentőségű alkalmakkor, birodalomalapítás, honfoglalás stb. a legkisebb fiú örökölte a hatalmat, ettől fokozott varázshatást vártak.

A nagycsalád fejének korlátlan hatalma:

Hűtlen feleségét megölhette, még a XII. sz.-ban eladhatta gyermekeit. A család tagjai rang szerint kapták feladataikat.

A nő helyzete a családban:

Az asszonyok az asztal szabad oldalán állva ettek a közös tálból. A nő a család tulajdona és így öröklődik, mint más vagyontárgy: levirátus - a hozomány 7 évig a feleségé, csak utána válik a család tulajdonává. A férj halála esetén, annak valamely testvére vette el. A családanya szerepe a nők között hasonló a családfőjéhez.

A rangsor kérdése és a jobb- s balszárnyra való osztás:

Egy-egy család önálló és önellátó gazdasági egység. - A honfoglaló magyarságnál nem volt külön szolga vagy paraszti osztály, hanem a társadalom alapja a családon belüli munkamegosztás volt.
Ha volt rabszolga, az inkább eladásra szánt árucikk, mintsem gazdasági feladatokat ellátó munkaerő.

Az erősebb helyhezkötöttség következtében meginduló nagyobb arányú földművelés indította meg, az eredetileg nagyobb rétegződés nélküli társadalmunk szétválását.

A honfoglalás utáni 2-3 nemzedék idejében jutott a család természetes szaporodása annyira, hogy a kirajzzás megkezdődhessék, s tényleg ekkor indult meg az addig zárt törzsi keretek szétbomlása is.

A nagycsalád egyben mágikus egység. Ezt az egységet a szétbomlás után is megtartotta a közös ős tisztelete. Hitük szerint a család a másvilágon is a földi szerkezetben él tovább, ezért a temető a falu halott tükre.

Valószinűleg minden családnak kettős szállás volt, az állandó téli és az ideiglenesen felvert tanya-féle nyári.

A család élete:

A megtelepedés:

A falu a honfoglalás korában vérközösségen alapuló, együvé települt társadalmi egységet jelöli. Falu = nagycsalád, vagy családtömb.
A vezető nagycsalád feje a folnagy aki régebben a közös téli szállásra húzódott nagycsaládok ügyeit /legeltetési rend, vitás kérdések stb./ intézte. /aul feje/ A falu néhány ház, melyben 20-40 ember lakik.

A királyi család birtokai a királyi megyék a törzsi szállásterületek között lakatlanul hagyott gyepükön alakúltak ki. A gyepühatárokat halmokkal jelölték. /Szeghalom/ Téli szállásaink nagyobb folyók, vizek mentén voltak, nyáron pedig erdős, ligetes domb s hegyvidéki részeken talált jó legelőt az állatállomány. /Letelepedés után kertes város illetve tanya./

A név azonos volt az ember lényegét alkotó lélekkel, ennek következtében a nagycsalád egésze megkapta a családfő /a területfoglaló, aki őssé válik/ nevét, mert csak így került a családfő tényleges hatalmába és csak így részesedhetett a családfő termékenységében, erejében stb. A család egésze azonosult a családfővel, s ezt az azonosságot kifelé a név varázsa valósította meg.

Mindíg csak a foglaló családfő vált őssé, az ő nevét kapta a szállás, mely ezentúl az ős védelme alatt állt. - Mivel a honfoglaláskor az ősök Etelközben maradtak, a foglalók váltak őssé. A régi ősök erejét testükkel együtt a déloroszországi régi haza tartotta meg. - Honfoglaláskor Álmost feláldozták, Árpád az új terület földjéből füvéből, vizéből szerzett, s ezzel az egész területre szóló termékenységi varázslattal hatalmába vette az új hazát.

A társadalomban a függő viszony mágikus alapját az teremtette meg, hogy a föld s annak termékenysége másé volt, nem a rajta megtelepedett nagycsaládoké. /Pl. a királyi megyékbe települtek esetén./ Aki királyi oklevelet kapott földjéről az foglalónak számított.

Szállásneveink időben egymást követő három rétege:

1. Az első szállásterületeket tiszta személynevek őrzik.
2. A természeti alakulatokról nevezett vagy itt talált népektől átvett falunevek kezdetben csak, mint a nagycsalád birtokának részmegnevezései. Ezekbe csak a 2.-3. nemzedék költözhetett kenyértöréskor.
3. A törzsnevekből képzett falunevek a nagy királyi birtokok szervezésének korából valók X.-XI.sz.

Születés:

A gyermek nevét legtöbbször édesanyjától kapta. Emese álmában a turul annyit jelent, hogy a család őse Álmosban született újjá. /Emese: vaddisznó-anya/
Álmos: álomban fogant, álmot beteljesítő - vett vásárolt /bolgár-török/ - almától, almamagból született.
Az élet alapja a mag, ha földbe kerül növény, a nőbe kerülve gyerek lesz belőle. Ennek a névadási vetülete: /ezeket főleg a meddőség után születettek kapták/ Árpa, Árpád, Búza, Buzád, Bors, Borsod, Zab, Köleske, Magló, Mag, Magocska.

Régen a terhes nőnek tilos volt minden olyan tevékenység, amely a másvilággal hozta összefüggésbe, pl. temetésen való részvétel -> A másvilági rontó hatalmak ugyanis állandóan fenyegetik az új életet hordozó asszonyt. Az anyát s a méhében lévő magzatot az elhárító varázslatok rendjével védték meg a rájuk leselkedő rontások ellen.

A szülés:

A szülés régen kivétel nélkül a földön történt, rendesen guggoló helyzetben a tűzhely közelében, a leterített szalmára.
A magyar nép névadásában megfigyelhető, hogy a gyermeket meghallt nagyapja nevére keresztelik, úgyhogy a család névanyaga 2-3 nemzedékenként megismétlődik.
Amíg a gyermek nem kapta meg nevét, addig nem számít teljes embernek.

A talpas ringó bölcső Belső-Ázsiából származik.

A másvilágon a rontó erőknek nincs hatalmuk, mert ők is onnan valók. Ha több gyermek meghalt a családban, akkor csúfnevet adtak az újszülöttnek, hogy megtévesszék a rontószellemeket, mint pl. Szemét, H-ködön: kutya segge, Almys: vásárolt.
Más csoport, a gyermek szülés után az anya által először megpillantott tárgyról kapták nevüket: kő - Tas, arany - Ajtony.

A nevelés:

A fiú 10 éves korától, a lány az első menstruációjától lett a családban emberszámba véve.
A nomád gyerekek játékai előgyakorlatok a felnőtt munkához. A fiú három éves korától került nyeregbe.

A házasság:

A magyar családi élet alapja az egynejűség.

Valamennyi varázslat két alapgondolatra megy vissza:

• A megetetés, megitatás, rákenés útján a varázslat eszközét /vér, szőr stb./ a szerelmes testébe vagy testére kell juttatni s akkor nem tud többet szabadulni a varázslattól.
• Amit a tőle szerzett eszközzel vagy lábnyommal vagy a róla készült bábbal tesznek, az történik vele is.

A vérrokonság áthághatatlan házassági akadály, de egyes törzseknél nyoma van annak, hogy csak falubeliek, illetőleg utcabeliek házasodhatnak össze. A fiúk 10 a lányok 11-12 éves kortól házasodhattak.

A házasság három formája:

• Leányrablás.
• Színlelt leányrablás.
• Leány vétel.

A nő vételára a férfi vérdíjával volt azonos. Ha a vőlegény a jegyességet felbontotta, büntetésként a nő vérdíját kellett megfizetnie. A családi élet egész szókincse finnugor örökség.

A magyar férfi azért ölhette meg házasságtörésen ért feleségét, mert a paráznaságban fogant gyerek megbontja a nagycsalád mágikus /erejét/ rendjét, vérközösségét. -> ez a legnagyobb bűn.
A menyasszony tehát a régi otthonában megtartott lakodalom után akkor került be a családba, amikor az ősöknek, a tűzhelynek bemutatták férje házában.

Viselet:

A nők is bőrnadrágot hordtak. A ruha szabása rangtól független, a különbség csak a díszítésben állt. A férfiviselet nem sokban különbözött a nőkétől. Minden fegyvert, szerszámot derékon alul hordtak, az övre függesztve. Kucsma: hegyes bőr vagy nemezsüveg, lehajló széle télen a fület védte. Csúcsát az előkelők díszített ezüstkúppal látták el. A sapka prémjének színe, a fekete, a fehér talán törzsi különbséget jelölt. Süvegük alatt vászonból való turbánfélét hordtak, s talán nyáron csak ezt használták.
A magyar férfiak egy tincs kihagyásával leborotválták hajukat, vagy pedig csak a homlokuk feletti részt borotválták. Előkelőink em nyírták hajukat, hanem gyöngyökkel ékesítve viselték. A felsőtestet felállónyakú rövid vászoning fedte. A nadrág bő volt, s csizmába szorult. Az ing fölé szűk ujjaskabát került, e fölé pedig kaftán-szerű köpenyeg borúlt, derékon pártaövvel csatolták össze. Csizmáikat oldalról varrták, puha talpúak s felkapó orrúak voltak. A prémeket szűrként vagy mellesként hordták.

A magyar ember a honfoglaláskor:

A honfoglaló magyarok törzsei között több fajtajelleg uralkodott. Két kiemelkedő rétege a kelet-balti és a turanid. Mindkettő Európa és Ázsia határterületén alakult ki.

• A kelet-balti magyar ember: a nép mintegy negyed részét alkotja. A férfiak átlagos magassága 164 cm, a nőké 154, hajuk szőke, szemük szürkéskék, bőrüket a nap erős barnára cserezte. Testalkatuk széle, kissé nyomott, fejük rövid, széles és kerek, a szemek távol ülnek. Széles pofacsont, a szemrések kissé ferdék. Széles alacsony orr, erős álkapocs. /Ez a csoport közeli rokona a finnek./
• Turanid: "Alföldi-rasz"-nak is nevezik. A mai magyarság mintegy negyede, a honfoglaláskor sokkal nagyobb volt e százalék. Magasság 167-157 cm, hajuk sötétbarna, kicsi sötét szemük metszéséből hiányzott a mongolos jelleg. Testalkatuk kecses, mozgékony, idősebb korban kissé hízásra hajló. /Talán ők alkották a magyarság jobb illetve balszárnyát, fehér - fekete magyarok/
• Dinári fajta: nagy-kunok, jászok, palócok, részben az erdélyi magyarok. a honfoglalás korában 5-6%. Álmos fejedelem leírása pontosan jellemzi őket.

A szegény és gazdag sírok rendszerint csak a nagycsaládban betöltött szerepet jelzik, tehát nem áll a vezető és az alávetett faj elmélete.
Az embertani különbségek inkább a törzsek közötti különbséget mutatják. Ha beszélhetünk az uralkodó törökös és a földműves finnugor rétegről, akkor ez a rétegződés a későbbi idők fejleménye, amikor a szétbomlott törzsrendszer helyén az egyéni és fajtabeli tulajdonságok jobban kibontakozhattak. Ez a kor egybeesik a magyar nemesi és paraszti rend szétválásának korával.

A munka:

Az asszonyok dolga:

Az asszonynép feladata volt a ruhanemű, szőnyeg, s a nemez elkészítése. Az asszonyok domesztikálták a tyúkot a kacsát, ludat a honfoglalás környékén. Főzés: kenyér - hamubansült pogácsa. Ital: bor, sör, kumisz: erjesztett kancatej. A kancatejet felfőzés nélkül nagy bőrtömlőkbe töltötték, a tömlő oldalát órákig verték, majd hagyták négy napig savanyodni. A nők feladata nem merült ki a ház körüli tennivalókban, s a kapás kertművelésben, hanem az ő gondjuk volt a költözködés is.

A lakás:

A téli szállás épített állandó ház volt. Alapja kör, fala tapasztott vesszősövény rajta ajtónyílás. A kupolaszerűen beépített tezőrudakat állatbőrrel, nemezzel vagy náddal fedték, esetleg befonták és betapasztották, de a csúcsán nyílást hagytak a füstnek. A tetőnyílást zsineggel húzható takaróval el lehetett zárni, s az ajtót is szőnyeg takarta.

Belül az épület padlózatát mélyebbre ásták úgy, hogy a fal mellett padkát hagytak. Ezen aludtak, itt tartották eszközeiket. Az épület közepén, a mélyedésben égett a szabad tűz. A padlót vastag agyagréteggel vonták be.

A nyári szállás nemez jurt volt. Fala ollószerűen összecsukható rácsból állt, amelynek léceit a keresztező pontokon bőrszíjak kötötték össze. A jurt alapterülete és magassága a fal nyitottságától függően változtatható. A jurt vázát nemez pokrócokkal borították, de ezen belül gyékényszőnyeg is volt.

A férfiak dolga:

• Vadászat: sólymászat /sólyom, ölyv, turul, torontál, bese, szonyor, karvaly/, nyilas vadászat vágtató lóról, vadászkutya, vadász-leopárd.
• Halászat: legősibb formája a rekesztő-halászat: a hegyipatakot új mederbe terelik és a régi mederben ragadt halakat összeszedik. A patakban V alakú vesszőfal a résen hálóval - Kerítőhalászat. /szigony nyil/
• Földművelés - állattartás: A kapás földművelés női, az ekés férfi munka volt. A magyarok lovának marmagassága 1,4 m, melynek őse a délorosz vadló a tarpán volt, de kismértékben az ázsiai vadló a taki vére is folyt ereiben. Kutyáik: kuvasz, puli, komondor. Haszonállatok: trackajuh, szalontai disznó, baromfi.
• Az állatállomány hatása az életmódra
• A baromfi és sertéstartás kizárja, hogy igazi nomádok lettünk volna. Ezek az állatok nem bírják az állandó helyváltoztatást.
• Valamennyi állatfajtánk szilaj tartású edzett ellenálló fajta. Nálunk az istálózás bevezetéséhez az indító okot az egyre szűkülő hely adta.
• Az állatok természete megkövetelte a kettős /téli-nyári/ szállásrendszert.
• Kezdetben a család munkaképes férfitagjai együtt vándoroltak az állatállománnyal, de a honfoglalás korában már kialakulóban volt a hivatásos pásztorrend -> A pásztorrend kialakulása feleslegessé tette az egész család helyváltoztatását, valamint az itt talált fekete földkiválóan alkalmas, gabona gyümölcs szőlő művelésre -> így a téli és nyári szállásainkon kialakult a mai értelemben vett falu.

A vándorlást ekkor már nem az állatállomány, hanem a föld kimerülése szabta meg. A vándorlás teljes megszűnését a templombajárás, templom köré település parancsa és a fejlettebb földművelési technikák elterjedése idézte elő.

Mesterségek:

• Íjasmester: 130 cm-es C alakban görbülő ágbogak nélküli darabokból készült az Íj fa-magva. Középen arasznyi részt vastagon hagytak, majd a két szárát az íj feszítésének irányában laposra faragták.
  A C alakban hajló fa-mag belső oldalára a szarvasmarha lábának s nyakának inaiból készült réteget sajtoltak, nagy erővel. A külső oldalán pedig bivaly, marha vagy vadkecske szarvából vágott szarulemezt ragasztottak halenyvvel.
  Az ín-rostköteg és a szarulemez azonban mindkét száron csak a markolatig tartott, a merev markolat és a két kar merev részének megerősítésére csontlemezek szolgáltak. Ezeket halenyv és bélhúr vagy szíjkötés rögzítette az ijjon. A nedvesen körülcsavart, megbogozott, majd pedig megszáradt szíj erősebben összetartotta a részeket, mintha azok egy darabból lettek volna.
  Az íj elkészítése rendkívüli türelmet, szaktudást, ügyességet igényelt, a sokszor ismétlődő szárítási műveletek miatt előállítása 5-10 évig is eltarthatott. Ára több marha vagy ló értékével vetekedett.
  Kevésbé rangos íjaknál az íj csak rugalmas fából készült, a csontrészek helyére merevítőnek keményfa került. Az íj fő ellensége a nedvesség. Az íjat bőrtokban tartották, az íjtegez szájára faragott csontburkolatot erősítettek, hogy kihúzáskor ne akadjon a tokba.
  A nyilakat a kovács készítette, a hozzá való vesszőt és tollat mindenki maga szerezte be. A nyíltegez 70-75 cm hosszú fakéregből készített nyiltartó volt. Keresztmetszete cipó formájú, lapos részével simult a testhez. A nyilak hegyükkel felfelé álltak benne. A tegez nyaka a fedéltől kb. arasznyira volt. A töltéshez a domború oldalán lévő hosszú ajtót használták.
  A harcosok az íj és nyiltegezt is az övükön viselték, nem pedig a hátukon.

·        

• Nyergesmester:a honfoglalók nyerge olyan volt, mint a tiszafüredi mintájú magyar nyergeké. Részei: nyeregszárak, melyeket a két kápa tartott össze, a két kápa között feszült a farbőr, s erre került a nyeregpárna. A nyeregszárnyak elejéhez kapcsolták a szügyelőt, végeire meg a farhám került. Az egyes alkatrészeket nedves szíjakkal kapcsolták össze, mely száradás után szilárd végleges rögzítést biztosított. Az erdőben lenagyolt farészeket 2-3 évig szárították. A megfelelő alapanyagokból a nyereg elkészítése kb. 1 napig tartott.

• Kovácsmester: régen vasverőnek hívták, műhelyében rúdvasak várták a feldolgozást. A belsőázsiai törökök e mesterséget isteni eredetűnek tartották, egyes királyi családok kovácsőstől származtatták magukat: Tarján, Tárkány.
  Az altáji kovács műhelye a jurtban volt. A tűzhely köré U alakban 35 cm magas agyagfalat emeltek. A fal közepén finom rést hagytak, a fújtató számára, az agyagfal fenekét faszén borította. Felszerelése mindössze két kalapács,két fogó és egy kis üllő.
• Ötvösmester: a fémveretek anyaga egyben rangjelző is volt. Szín-arany szerszámok, fegyverek s övek egyedül a Kündünek jártak, aki a "naphoz hasonlatos", a "nap fia". Az arany az ősidők óta a nappal azonosított fém.
  A magyarság díszítőművészete Dél-Oroszországban fejlődött ki, s mélyén hun-kori hagyományok lappanganak.
  Gyakori a tarsolylemezeknél az ezüst és a vörösréz használata. Divatban volt a minták hátterének aranyozása. Gyakran együtt dolgoztak szerszám és fegyverkovácsokkal.
  A magyar szablya: a pengét többször edzették, az élét külön is. A penge 78 cm + markolat.. A markolat a pengéhez szögben hajlik, a penge pedig enyhén ívelt. A szablya szélessége a markolat alatt 2,9 cm. A penge közepén erőteljes borda fut végig, alsó harmadától a szablya mindkét oldala éles. Míg az első éllel vágott ütés a lovasnak szólt, a visszarántott szablya a lovat sebezte meg.
• Egyéb mesterségek: faedény készítő, kocsikészítő, fazekas, /pest: fazekas-kemence régi bolgár nyelven/, szíjgyártó - göröncsér, /tarsolykészítés/, szűcsmester, bőrpáncél készítő.
  Kereskedelem: kereskedőink muzulmánok=mohamedán volgai bolgárok arabok=izmaeliták,szerecsenek, zsidók.

A harc:

Nem csak az osrszágok közötti háborúban volt szerepe, hanem a nemzettségi s törzsi viszálykodások, sőt még a lakodalmak sem nagyon múltak el nélküle. Hadgyakorlatnak is beillő országos vagy törzsi vadászatokon folyt a kiképzés.
Hadrendünk alapja a könnyűgyalogság volt, s az az előny, amelyet kitünő fegyvereink, erős, edzett igénytelen szívós lovaink valamint a szárítotthús, s más kis helyet foglaló konzervek használata eredményezett.

A nyílharc után az ezredek közt csupán kis választóközöket tartva fenn, tömör harcvonalba fejlődtek és vágtával rohanták meg az ellenséget, a harcosokat kopjával taszították le lovukról. A szekerce és a szablya használatára csak a menekülő sereg üldözése vagy maguk védelmében került kézbe.

A varázslat:

Az égi hatalmakról vallott hitünk pontosan megfelel evilági életünk rendjének. A naygcsalád munkamegosztása is megmaradt az égben. Az Atyaisten fiai a Nap és a Hold pályájával törődnek, az asszonyok az életvizére, a születendő gyermekek lelkeire vigyáznak stb.
Ezt a világos szerkezetet átszövi s megszépíti az ősi anyajogú nagycsalád maradványa: a teremtő Istenanyában való hit, aki minden sarjadó élet kútforrása.

Legfelül áll a Teremtő, aki a fejedelem mesebelivé szépülő őse. Nálunk a Nap illetve a vele azonosuló turul volt az úr. Neki csakis a fejedelem mutathatott be áldozatot, hiszen ő volt vérségi kapcsolatban vele. Istenünk csak a mienk volt: "a magyarok Istene".

A tiszta becsületes ember 7 ősét kell ismerje, így rétegződik az ég is 7 vagy 9 egymás fölött lévő rétegre. Valamennyi rétegben tágas mezők, jó legelők vannak, s az égigérő fa csúcsán, elérhetetlen messzeségben székel az egész nép isteni őse.

Az áldozat nem más, mint az ősök /égi nagycsalád/ vagyonának gyarapítása lóval, juhokkal, vajjal, terménnyel stb. /égetés útján/ Az égi nagycsaládok rétegei lassan az ősmúltba vesztek, s kialakult belőlük a rétegekre bomló menyország. Ennek már minden rétegében isteni lények laknak, lefelé megvan a rangsor.

Teremtés: minden létező teremtett dolog. A teremtés a Teremtő által a teremtmény nevének kimondásával történik. - "Az ige testté lett." A dolgok feletti uralom összefüggött a dolgok igazi nevének kikutatásával és birtokbavételével. /Ez az igézés alapja./ Ezért adja a nagycsalád őse is nevét minden vagyonának, vagy jegyzi meg tulajdonjegyével, mert csak így tudja védeni.

Harmadik réteg: a jó és a rossz hatalmak kűzdelme: ha a túlvilági ősöket megharagították, akkor azok bosszút álltak. Azok az ősök, akik az utódok rosszasága miatt pusztultak el, régente mint rontószellemek szerepeltek, akiknek közös bosszújától kellett tartani. Így alakúlt ki lassan az égi rétegződés ellentéteként, az alvilágnak ugyancsak a nagycsalád rendje szerinti rétegződő képe.
A sötétség hatalmainak igazi ideje az éjszaka. Elűzésüknek legjobb fegyvere a nap tükre, a melegítő és világító tűz, amelyben az ősök tanyáznak. Ezért nem szabad a tűznek kialudnia.

Világképünk negyedik rétege a családi lélekújulás, az újjászületés, egyszóval a lélekvándorlás hite. Mivel az ember életét nem ő maga irányítja, hanem a benne újászülető ős és a világrend, tehát hozzáértő emberek jósolni is tudnak.
A másvilággal élve is érintkező személyek segíteni tudnak ott is, ahová a családfő hatásköre már nem ér el. /sámánok, nézők, táltosok, bűbájosok/ Ezek hatalmukba tudnak varázsolni szellemeket, kik felett más élő ember nem rendelkezik. Hatalmuk azonban csak az alsó rétegek szellemeihez ér el.

Ötödik réteg: a túlvilág nem csak folytatása evilági életünknek, hanem egyúttal tükörképe is. Ennek az öt rétegnek az egymásba ötvöződéséből, egymásból való sarjadásából alakúlt ki évezredek alatt a honfoglaló magyarság világképe. A nagycsalád feje s a családanya nagyrészt még ma is a család papja és papnője.

Áldozat: az elégetés az ősnek szólt, a régi családi áldozatok székhelye a tűz, mivel az ősök abban laknak. Amikor őseink egyik legelőről a másikra költöztek, a régi szállás tüzét magukkal vitték az új szállásra. A tűznek nem szabad kialudnia. Tüzet csak férfi gyújthatott. /Az őskorban a meghalt őst, a tűzhely alá temették vagy elhamvasztották./ Mi is elégettük idegenben meghalt harcosainkat, ha nem volt mód a hazahozatalra.

Amint a fejedelem családjában a tűz azonosult a Nappal, úgy az ég sem más, mint a hatalmassá tágult jurt. A csillagok pedig nem mások, mint a jurt nemezének lyukai. Ezen a nyíláson bocsátotta le a Teremtő a világ teremtett dolgait.
Nemcsak a tűzben s a küszöbben lakhatik a család őse, hanem kőben s fában is.

Az Altáj-hegység tatárjainak sámán szertartása:

A háromnapos szertartást csak ritkán főember halálakor vagy nagy csapások idején végzik:

1. Nap: naplemente után egy távoleső nyírfaliget tisztásán közös munkával jurtot emelnek s közepébe frissen vágott lombos fiatal nyírfát állítanak, úhy hogy sudara kinyúlik a jurt füstnyílásán. A nyírfa törzsébe baltával lépcsőket vágnak, melyek az ég egy-egy rétegét jelképezik.
   Ezután a jurt előtt kancatejjel megmossák az áldozati állatot, /fehér ló/ hogy megtisztuljon. Ezalatt a sámán a jurtban énekkel kisért dobszóval hívja össze a szellemeket, a meghalt őseit is, hogy tanui lehessenek az áldozatnak.
   Ezután kint a lovat négy cövekhez kötik, s lábait kötelekkel széthúzzák, hogy gerince eltörjék, majd nyakába hurkolt kötéllel megfojtják.
   A sámán kezdi meg a ló felbontását, torkába szúrt késsel az első vércseppeket edénybe gyűjti s felajánlja a legfőbb Istennek. A lovat ekkor megnyúzzák, úgy hogy bőrében maradjon a feje és lábainak csontja. Vigyázni kell azonban, hogy a fej és a lábcsontját ne törjék el. Ezt követően a lóbőrt szalmával kitömik, s bőrébe téve szívének, májának és tüdejének egy-egy darabját, a bőrt összevarják és egy karóra húzva, fejjel kelet felé felállítják az áldozati asztal fölé.
   Utána a sámán lúd alakjában üldözi a ló megszökött lelkét - közbe a lúd hangját utánozva szalmalúdra ül s szárnycsapásait karja lengetésével jelzi - majd a ló lelkét visszahozza, kezében lószőrhurkát lóbálva mutatja, hogy odakötötte a jurt elé vert cölöphöz. Erre az összes résztvevő háromszor megkerüli az áldozati helyet s utána elfogyasztják az áldozati állat húsát.
2. Nap: este a sámán felölti ruháját, melyen a csörgők, a Nap s a Hold képe és segítő állatainak vasból készített alakjai csüngenek s úgy tesz, mintha elaludnék. Majd a dobot verve nagy tombolásba kezd, mintha gonosz szellemmel viaskodnék. A hosszú harc után fellép az első lépcsőfokra, amelyik a Hold lakóhelye, minden egyes égi rétegbe jutása előtt iszonyú harcokat kell vívnia, s mindíg mikor felér az újabb rétegbe, elénekli, hogy mit lát ott: gyönyörű tájak, sűrű erdőségek, vadakkal teli ligetek bontakoznak ki a jelenlévők megrettent képzeletében, nagy ménesek, dús legelők várják az egyes rétegekben.
   Végül feljut a legfelső fokra, fél testével kiemelkedik a jurt füstnyílásán, s hajlongva alázkodik meg a Főisten előtt, tudakolva, hogy mit kell teniük a lennmaradottaknak az elhunyt nyugalmáért, vagy a csapás elhárításáért. A felfelé vívő útját vadlúdján teszi meg s lefele is ennek hátán ereszkedik. Lejövetele után szinte élettelenül roskad össze. E hajnalig tartó szertatrás nem csak őt viseli meg, hanem a jelenlévőket si, akik a sámán énekén keresztül átélik az egész világmindenséget.
3. A Főisten által kivánt áldozatokat mutatják be.

Nálunk a táltos gyakran azonosul a lóval, ebben az alakban járja meg nehéz útját. A dévai csángók hite szerint a bagoly táltosmadár. A sámándob eredetileg kicsiny világmindenség.

Boszorkányok:
Nem olyanok, mint a nyugat-európaiak: nem közösülnek az ördöggel, nem lovagolnak seprűn, nem főztek a kereszteletlenül elhalt csecsemők zsírjából kenőcsöt stb.
Külsőleg csak a kereszténységgel való kűzdelemben csunyulhattak meg, eredetileg ledér leányzók lehettek, akik öreg korukra minden praktikát kitanultak. A bűbájossággal feslett életmód párosult. Erejük kisebb a táltosokénál.
A boszorkányok is védekeztek az új hit ellen: azzal tették hatástalanná az imát, hogy fordítva mondták el. Ez egyúttal elárulja, hogy hatalmukat honnan kapták. A túlvilági életben minden fordítva van, erői csak akkor tudnak felszabadulni, ha fordított igén keresztül utat kapnak. A másvilág szellemei és ősei éjjel működnek, nappal alszanak. A boszorkányok nagy mesterei a különféle ráolvasásoknak, ők értik a füvek rőit stb. Aminek a nevét /legyen az betegség, ember vagy bármi más/ kikiáltják és az elveszíti hatalmát.

Nézők:
A boszorkányokhoz hasonló, de kisebb ereje volt, aki meglátta a baj okát, s előírta, hogy mit kell tenni. Rontani nem tudott, csak jósolni.

A táltos, javas vagy néző egyetlen társadalomban sem vált döntő tényezővé. - A közösség jólétéért bemutatott áldozatokat nem a javas kuruzsló végzi, hanem a közösség feje. - A javas mindíg csak egyének számára tud segítséget szerezni hatalmával. Így a javas sohasem jutott a társas közösségben nagyobb hatalomhoz.

A fejedelem:
Ő lényegében a nemzet családfője, a vérszerződéssel rá hárult az egész nép jóléte, fokozott volt felelőssége. Ő a napisten fia fordulhatott egyedül az égben uralkodó istenekhez.

Az ország rituális megszerzése:
Árpád Salán dölyfös követeitől kis darab földet kért, két hordó Duna-vizet, s egy nyalábot Alpár homokjának füvéből. Saját követeivel pedig 12 fehér lovat, 12 tevét, 12 kun fiút küldött Salánnak, feleségét 12 orosz lánnyal, 12 hölgymenyét prémmel, 12 nyestbőrrel s 12 aranyos köntössel tisztelte meg.
Salán teljesítette Árpád kérését és küldött vizet, füvet. Mikor ezt Árpád megkapta 3 napig tartó áldozatot tartott. Ezzel megszerezte a föld szellemi tulajdonjogát.
Az anyaföld megvétele ugyanúgy történt, amint a házasságkötéskor vaszik az új asszonyt. A föld erejét jelképező vizet és füvet Árpád felajánlotta ősének, akárcsak az új ételből is tűznek vetnek egy darabot. Az ősnek történő felajánlás szertartásában kapott szerepet a fék, a nyereg és az áldozati állat. Áldozatkor letette övét és fegyvereit s levette süvegét és a földreborult a szent hegyen. Ez a föld középpontja vagy köldöke. Árpád is, miként Tarcal valószínűleg kövér és fehér lovat áldozott a fű és vízáldozat bemutatásakor.
Amikor Árpád a követségtől megkapta a földet és a vizet, ivókürtjét /fejedelmi-jelvény/ a vízzel magasra emelte az összes magyarok előtt /minden nemzettség elküldte képviselőjét/ s kérte Istent, hogy örökre adja neki a földet. Erre a magyarok háromszor kiáltották: huj, huj, huj.
A huj-huj kiáltással a harcra induló magyarok ajánlották fel ellenségeiket Istennek.