Fiatal kamaszkoromban semmi sem tudott inkább lehangolni, mint az a tudat, hogy éppen olyan korszakban születtem, amely láthatólag csak a szatócsoknak és államhivatalnokoknak fog diadalkaput emelni. A történelmi események hullámzása annyira lecsillapodott, hogy úgy látszott, a jövő tényleg "a békés versengés korszaka" lesz. E látszat terjesztése nem más, mint a népek kölcsönös méltóságteljes becsapása az erőszakos módszerek kikapcsolása mellett. Az egyes államok mindinkább üzleti vállalatokhoz kezdtek hasonlítani, amelyek igyekszenek egymás alól kirángatni a szőnyeget, a megbízásokat elhalászni egymás orra elől, és mindezt éppen annyira hangos, mint jelentéktelen handabandázás közepette. Ügy látszott, mintha ez a fejlődés nemcsak állandó jellegű, hanem az egész világot egyszerűen áruházzá alakító hatású lett volna, és e nagy áruház előcsarnokában a legrafináltabb pénzcsempészek és közigazgatási hivatalnokok szobrait gyűjtenék egybe a halhatatlanság számára. E nagy áruház kereskedői az angolok, a közigazgatási hivatalnokok pedig a németek lennének, a zsidóknak viszont a tulajdonos szerepére kellene föláldozniuk magukat, hiszen saját bevallásuk szerint úgysem keresnek soha semmit, hanem örökösen csak "ráfizetnek" és amellett a legtöbb nyelvet beszélik.
Sokszor kérdeztem magamtól, miért nem születtem száz esztendővel ezelőtt, a szabadságharcok idején, amikor az ember még "üzlet" nélkül is ért valamit?!
Így töprengtem késői földi vándorlásom felett, és bosszankodtam a "nyugalom és béke" éveinek előttem álló perspektívája miatt, melyet a sors meg nem érdemelt Csapásának tekintettem. Gyermekkoromban sem voltam már távolról sem "pacifista", és minden ez irányú kísérlet csak öregbítette felfogásomat.
A búr háború felvillanó fénysávként ötlött szemembe. Naponta lestem az Újságokat és táviratokat, boldog voltam, hogy legalább a távolból tanúja lehetek ennek a hősi küzdelemnek.
Az orosz-japán háborút már sokkal értelmesebben és figyelmesebben szemléltem, és vitáim közepette elsősorban nemzeti okoknál fogva akkor már állást is foglaltam, éspedig a japánok mellett. Az orosz vereségben az ausztriai szlávság vereségét láttam.
Azóta sok év telt el, és amit gyermekkoromban fülledt csöndességnek tekintettem, az most számomra a vihar előtti nyugalmat jelentette. Már bécsi tartózkodásom idején tikkasztó, fülledt hőség lebegett a Balkán felett, olyan, amely a vihart szokta megelőzni. Néha fel-feltűnt egy-egy cikázó fénysugár, hogy azután gyorsan eltűnjék a rideg sötétségbe. Nemsokára bekövetkezett az első balkáni háború és ezzel együtt az első légáramlat az idegessé vált Európában.
A rákövetkező idő izzó trópusi lázként hatott az emberekre úgy, hogy a közeledő katasztrófa érzése s az örökös gond már végül vágyódássá változott, amely türelmetlenül várta annak bekövetkeztét, amelyet elkerülni amúgy sem lehetett. Végre lecsapott az első, hatalmas villám. Kitört a zivatar, s az égzengésbe a világháború ütegeinek bömbölése vegyült.
Amikor Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásának a híre Münchenbe érkezett (éppen odahaza ültem és csak felületesen hallottam a történteket), először az a nyomasztó érzés fogott el, hogy talán német diákok golyói ölték meg a trónörököst, hogy megmentsék a német népet belső ellenségétől és a trónörökös szlávosító törekvéseitől. Hogy mi lett volna ennek a következménye, azt el lehet képzelni: az üldöztetésnek új korszaka, amely most már az egész világ szemében jogos és indokolt lett volna. Amikor közvetlen utána tudomásomra jutott az állítólagos tettesek neve, és hogy szerbek voltak a merénylők, csendes borzalommal gondoltam a kifürkészhetetlen sors bosszújára.
A szlávok legnagyobb barátja szláv fanatikus golyójának esett áldozatul.
Akinek módjában volt állandó figyelemmel kísérő Ausztriának Szerbiához való viszonyát, az egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a lavina megindul és azt nem lehet majd feltartóztatni.
Igazságtalan az a szemrehányás, amellyel a bécsi kormányt illetik az általa küldött ultimátum tartalma és formája miatt. Hasonló helyzetben a világ egyetlen hatalma sem cselekedett volna másként. Ausztria délkeleti határán könyörtelen és halálos ellenség állott, amely egyre gyakrabban provokálta az Osztrák-Magyar Monarchiát, s mindaddig nem maradt volna nyugton, amíg be nem következik a birodalom megsemmisítésének pillanata.
A bécsi kormánykörökkel szemben igaztalanul jár el, aki azt állítja, hogy kierőszakolták a háborút, amelyet pedig még el lehetett volna kerülni. A háború elkerülhetetlen volt; legfeljebb egykét esztendővel lehetett volna elodázni. Márpedig ez a folytonos elodázás volt mind a német, mind az osztrák diplomáciának az átka. Végül is a legkevésbé megfelelő időpontban kellett belemenni a háborúba. A háború időpontjának további elodázásával minden bizonnyal még kevésbé megfelelő körülmények között kellett volna háborúba bocsátkozni.
Akik ma a háború megkezdése miatt a legtöbbet átkozódnak, és a legbölcsebbek ítélkeznek, éppen azok egyengették a legvégzetesebben a háborúhoz vezető utat.
A szociáldemokrácia évtizedek óta a legádázabb háborús uszítást folytatta Oroszország ellen; a Centrum viszont vallási szempontokból Ausztriát tette a német politika tengelyévé. Ennek a tévedésnek a következményeit természetesen viselni kellett. Ami bekövetkezett, semmi körülmények között nem lehetett elkerülni. A német kormány legnagyobb bűne emellett az volt, hogy a béke fenntartása érdekében a háború kitörésének legkedvezőbb pillanatát mindig elmulasztotta. A világbéke fenntartására irányuló szövetség hínárjába egyre jobban belekeveredett és így egy olyan világkoalíció áldozata lett, amely a világbéke fenntartásának vágyával szemben a világháborút tartotta szükségesnek.
Ha annak idején a bécsi kormány az ultimátumnak szolídabb formát és hangot adott volna, ez a körülmény legfeljebb magát a kormányt tette volna ki a nép elsodró dühének. A tömeg szemében az ultimátum hangja igenis mérsékelt volt, nemhogy túlzottnak vagy brutálisnak tartotta volna azt. Aki ma ezt tagadja, az vagy egészen üresfejű, vagy tudatosan hazug.
Az 1914. évi háborút nem kényszerítették rá a tömegre, hanem az egész nép hőn óhajtott vágya volt.
Az általános bizonytalanságnak egyszer már véget akartak vetni. Csak így lehet megérteni, hogy ezt a legnehezebb harcot több mint kétmillió német férfi és ifjú önként vállalta, és kész volt a zászlót megvédeni utolsó csepp véréig.
Nekem magamnak ezek az órák úgy tűntek, mintha ifjúkorom bántó érzéseitől váltanának meg. Ma sem szégyellem bevallani, hogy túláradó lelkesedéssel borultam térdre, és hálás szívvel köszöntem meg az égnek azt a szerencsét, hogy ebben az időszakban élhetek.
Szabadságharc tört ki, amelynél hatalmasabbat a világ eddig még nem látott. Mihelyt a sors szabad folyást engedett az eseményeknek, világossá vált a nagy tömeg szemében, hogy nem Ausztria sorsáról van szó, hanem a német népéről.
Alig ment át a köztudatba Münchenben a merénylet híre, máris két gondolat cikázott át az agyamon: először az, hogy végre elkerülhetetlen a háború, másodszor, hogy a Habsburg államnak most kénytelen-kelletlen ki kell tartania a szövetség mellett. Hiszen amitől leginkább féltem az volt, hogy Németország egy szép napon talán éppen ebből a szövetségből kifolyóan valamilyen összeütközésbe keveredik anélkül, hogy ehhez Ausztria egyenes okot szolgáltatna, és a Habsburg állam nem lenne képes annyi belső erőt felmutatni, hogy szövetséges társa mellé álljon. Annál is inkább félő volt ez, mert a birodalom szláv többsége azonnal szabotálta volna az ilyen jellegű önálló elhatározást, és inkább darabokra zúzta volna szét a monarchiát, semhogy a szövetségesnek kért segélynyújtáshoz hozzájárult volna. Ez a veszedelem most már nem fenyegetett. A rozoga államnak harcolnia kellett, akár tetszett neki, akár nem.
E konfliktussal szemben elfoglalt álláspontom igen egyszerű és világos volt. Szerintem nem Ausztria veszekedett Szerbiával az elégtételért, hanem Németország küzdött saját létéért. A német nemzet számára a "lenni vagy nem lenni" nagy kérdéséről, szabadságáról és jövőjéről volt szó. Bismarck művének most kellett kiállnia a tűzpróbát, hogy újból kiérdemelje azt, amit az atyák Weissenburgtól Sedanig és Párizsig vívtak ki hazájuk számára. Ha ez a háború Németország számára győzelmes kimenetelű lett volna, akkor népünk ismét belépett volna a nagy nemzetek sorába, s csak azután szerezhetett volna magának Németország nagy érdemeket a béke hatalmas bástyájaként anélkül, hogy a drága béke kedvéért kénytelen lett volna fiai szájától a kenyeret megvonni.
Egykor, mint gyermeknek és ifjúnak az volt a hő óhajom, hogy legalább egyszer bebizonyíthassam: nemzetemért való lelkesedésem nemcsak üres frázis. Nemegyszer szinte bűnnek tűnt szememben az "éljen" kiáltás anélkül, hogy érzésem szerint ehhez jogosultságom lett volna. Mert kinek állott jogában ezt a szót használni, mielőtt kipróbálta volna valódi értelmét ott, ahol vége minden játéknak, és a sors istennőjének kérlelhetetlen keze népeket és embereket egykedvűen tesz serpenyőjébe, hogy megmérje érzelmük igaz voltát és mibenlétét. Magam is azok
közé a milliók közé tartozom, akiknek büszke boldogságtól dagadozott a keble azért, hogy végre megszabadulhatnak ezektől a gátló érzésektől. Annyiszor énekeltem a "Deutschland über Alles"-t és kiáltottam a "heil"-t tele torokkal, hogy számomra tényleg kegynek tűnt fel az a körülmény, hogy végre az Örök Bíró isteni ítélőszéke előtt tehetek tanúbizonyságot érzelmeim igazi voltáról és őszinteségéről. Már az első pillanatban megérlelődött bennem az elhatározás, hogy háború esetén, ami szerintem most már elmaradhatatlan volt, minden körülmények között búcsút mondok könyveimnek, mert úgy éreztem, hogy ott kell lennem, ahová a belső hang vezérelt.
Elsősorban politikai okokból mondtam búcsút Ausztriának. Mi sem volt természetesebb, mint az, hogy most, a nagy harc kezdetén ismét mérlegelnem kellett meggyőződésemet. Nem akartam a Habsburg-monarchiáért küzdeni, de kész voltam népemért és az azt megtestesítő birodalomért mindenkor meghalni. Augusztus 3án kegyelmi kérvényt nyújtottam be III. Lajos király őfelségéhez, amelyben bajor ezredben való beosztásomat kérelmeztem. A kabinetirodának e napokban bizonyosan sok dolga volt. Ezért annál inkább örültem annak, hogy kérésem már másnap elintézést nyert. Remegő kézzel bontottam fel az értesítést, és olvastam kérésem teljesítését azzal a felhívással, hogy egyik bajor ezrednél jelentkezzem. Egész lényemet öröm és hála töltötte el. Pár nap múlva már magamra öltöttem egyenruhámat. hogy azután csak hat év múlva vessem le ismét. Mint valamennyi német számára, úgy az én számomra is megkezdődött földi létem legfeledhetetlenebb és legnagyszerűbb korszaka. E gigászi küzdelem eseményei mellett minden egyéb semmivé zsugorodott össze. Most, ennek az óriási eseménynek tizedik évfordulóján büszke fájdalommal gondolok vissza népünk hősi küzdelmei kezdetének e heteire, amelynek a sors jóvoltából én is részese lehettem.
Mintha csak tegnap lett volna, úgy elevenednek meg előttem az események. Egyenruhában látom magam kedves bajtársaim körében, magam előtt látom az első kivonulást, a gyakorlatokat stb. , míg végre elérkezett a harctérre indulás nagy napja.
Csak egy gondolat bántott engem is, mint annyi sok mást. Vajon nem érkezünk-e későn a frontra? Ez az egy körülmény nyugtalanított. Így azután minden hőstett feletti győzelmi mámorban egy csepp keserűség is maradt számomra, hiszen minden újabb győzelemben elkésésünk veszélyét láttam. Ilyen lelkiállapotban érkezett el a nap, amikor búcsút mondtunk Münchennek, hogy teljesítsük kötelességünket. Első ízben pillantottam meg a Rajnát, amelynek csendes habjai mentén nyugatnak tartottunk, hogy a német folyamot megvédjük a régi ellenség kapzsiságával szemben. Amikor a nap első sugarai a reggeli köd enyhe fátyolán keresztül bearanyozták a Niederwald emlékművét, egyszerre felzengett a hosszú katonavonatunkból a reggeli égre a "Wacht am Rhein" dallama, és nekem elszorult a szívem.
Flandriában, nedves, hideg átgyalogolt éjszaka után, midőn a nap első sugarai bontakoztak ki a ködből, acélos köszöntés búgott el fejünk felett, s utána éles csattanással szórta szét soraink között golyózáporát és túrta fel a nedves talajt. Még mielőtt eloszlott volna ez az acélfelhő, kétszáz torokból tört elő az első "hurrá!" a halál első hírnökei felé! Most aztán elkezdődött a kattogás, zúgás, zengés, üvöltés. Mindenki előretört, lázas szemekkel, egyre gyorsabban, míg végre a hátrahagyott répaföldeken túl, a sövényeknél megkezdődött a közelharc, embernek ember elleni harca. A távolból dal hangjai törtek elő, amelyek egyre közelebb és közelebb jutottak, századról századra szállottak, éppen akkor, midőn a halál javában szedte sorainkból áldozatait. A dal elérkezett hozzánk, és mi továbbadtuk. "Deutschland, Deutschland, über alles in der Welt!" Négy nap múlva visszaindultunk. Még a lépésünk is megváltozott, a 17 éves ifjak férfiakhoz hasonlítottak. A List ezred önkéntesei talán nem tanultak még meg tökéletesen a harcászatot, de meghalni már úgy tudtak, mint az öreg katonák. Ez volt a kezdet.
Így ment ez tovább évről évre, de a csata romantikája helyébe egyre inkább a borzalom lépett. A lelkesedés lassan elcsendesedett, s a kitörő mámort megfojtotta a halálfélelem. Elérkezett az az idő, amikor mindenkiben az önfenntartás ösztöne küzdött a kötelességtudással. Engem sem kímélt meg ez a belső küzdelem. Nálam ez a harc már 1915-16 telén eldőlt. Akaratom teljes győzelmet aratott. Az első napokban ujjongva és nevetve rohamoztam, most csendes és elszánt lettem. Ez az állapot azután állandó maradt. Most már a sors a legnagyobb megpróbáltatásoknak is kitehetett anélkül, hogy idegeim felmondták volna a szolgálatot. Az ifjú önkéntesből öreg katona lett.
Ez a változás azonban az egész hadseregre vonatkozott. A hadsereg öregen, de keményen került ki ebből a küzdelemből, s azt, aki nem tudott ennek az áradatnak ellenállni, magával sodorta.
Évezredek múltán sem lehet majd hősiességről beszélni anélkül, hogy ne gondolnánk a világháború német hadseregére. A múlt ködéből majd kibontakozik a szürke acélsisakok vasfrontja, mint halhatatlanságra intő örök jel, amely nem ingadozik és nem hátrál soha. Míg németek élnek, tudni fogják, hogy ezek egykor nemzetünk fiai voltak.
Annak idején katona voltam, tehát nem akartam politizálni. Nem akartam tudni a politikáról, azonban mégsem cselekedhettem másként, minthogy bizonyos jelenségekkel szembenállást foglaljak, amely jelenségek kétségtelenül az egész nemzetet érintették, de elsősorban bennünket, katonákat érdekeltek.
Két dolog volt, ami engem annak idején bosszantott és amit károsnak tartottam.
Már az első győzelmi hírek után a sajtó bizonyos része lassan és sokak által talán egyelőre még fel sem ismerhető módon néhány ürömcseppet kezdett vegyíteni az általános lelkesedésbe. Mindez bizonyos jóindulat, jóakarat, sőt bizonyos aggodalom leple alatt történt. Meggondolásaik voltak a győzelem túlzott ünneplésével szemben. Féltek attól, hogy ez nem nagy nemzethez méltó, és nem is megfelelő. Hiszen a német katona bátorsága és hősiessége tulajdonképpen egészen természetes, úgy, hogy ennek következtében nem szabad az embernek magát az örömnek olyan meggondolatlan kitöréseire ragadtatnia, már csak a külföldre való tekintettel sem, mert hiszen az örömnek csendes és méltóságteljes alakja jobban tetszik, mint a féktelen ujjongás stb. Végül pedig nekünk, németeknek most sem kellene elfelednünk, hogy a háborút mi nem akartuk, és így nem kellett volna szégyellnünk annak a nyílt és férfias beismerését, hogy mi mindenkor hajlandók vagyunk a kibékülésre, és ezért a magunk részéről mindent megteszünk. Viszont nem okos dolog a hadsereg tetteinek tisztaságát túl nagy lármával elhomályosítani, mert a világ többi része az ilyen tényekkel szemben csak kevés megértést tanúsít. Az ember semmin sem csodálkozik jobban, mint azon a szerénységen, amellyel a valódi hős tetteit hallgatagon és csendesen elfelejti. Ez volt az egésznek a célja.
Ahelyett, hogy az ember az ilyen alakokat hosszú fülüknél fogva magas oszlophoz vezette és kötéllel felhúzta volna, tényleg elkezdték a győzelmi öröm e "helytelen" módjával szemben az ünneplők figyelmeztetését, nehogy az ünneplő nemzet az ingatag tintanyalók esztétikai érzékenységét megbántsa.
Megfeledkeztek arról, hogyha a lelkesedést egyszer letörik, az nem éleszthető fel újra. A mámort ebben az állapotban kellett tartani. Hogyan lehet a lelkesedés ereje nélkül olyan harcot végigharcolni, amely a legnagyobb követelményekkel lép fel a nemzet lelki tulajdonságaival szemben.
Nagyon jól ismertem a széles rétegek lelkivilágát, és tisztában voltam azzal, hogy "esztétikai emelkedettség"-gel nem lehet a tüzet annyira szítani, hogy elegendő legyen a melegen tartásra. Őrültségnek tartottam már azt is, hogy semmit sem tettek a szenvedélyek fokozása érdekében. De hogy a szerencsére meglévő lelkesedést még meg is nyirbálták, azt igazán nem tudtam megérteni.
Ami másodsorban bosszantott, az a mód volt, amellyel a marxizmust kezelték. Mindez csak annak bizonysága volt, hogy halvány sejtelmük sem volt a dögvészről. Egész komolyan hitték, hogy azzal az ígérettel, amely szerint többé nem ismernek pártokat, a marxizmust belátásra és tartózkodásra bírhatják.
Hogy a marxizmus esetében nem pártról, hanem az egész emberiség pusztításához vezető tanról van szó, azt annál kevésbé értették meg, mert mindezt nem tanították az elzsidósodott egyetemeken. Márpedig nagyon sokan, különösen magasabb rangú hivatalnokaink közül a beléjük nevelt ostoba önhittségüknél fogva nem találták érdemesnek, hogy olyan könyvet vegyenek kezükbe, amely nem tartozik iskolájuk tananyagához. Az ilyen egyének felett a legnagyobb átalakulások is nyomtalanul múlnak el. Így azután az állami intézmények többnyire csak az események után kullognak. Istenemre! Ezekre érvényes legalább az a közmondás: "Amit a paraszt nem ismert, azt nem eszi meg. " A kevés kivétel itt csak a szabályt erősíti.
Elképesztő esztelenség lett volna 1914 augusztusának napjaiban a német munkást a marxizmussal azonosítani. A német munkás azokban a sorsdöntő órákban kiszabadította magát e mérgező járvány karjaiból, hiszen egyébként soha sem lett volna hajlandó harcba szállni. Elég ostobák voltak azonban azt hinni, hogy a marxizmus talán "nemzetivé" lett; ez olyan elképzelés, amely csak arra mutat, hogy hosszú éveken át az állami ügyek hivatalos intézői közül senki sem tartotta érdemesnek e tan lényegével foglalkozni. Ha megtették volna, az ilyen tévedés nehezen következhetett volna be.
A marxizmus, amelynek végcélja az összes nem zsidó nemzeti államok megsemmisítése, 1914júliusában megrendülve látta, hogy az általa behálózott német munkásság óráról órára egyre gyorsabb ütemben áll a haza szolgálatába. Pár nap leforgása alatt teljesen szertefoszlott ennek a siralmas népbolondításnak a köde. Egyszerre elhagyatva, egyedül állott a zsidó vezetőségi banda, mintha teljesen veszendőbe ment volna a hatvan esztendő alatt a tömegbe csepegtetett sok képtelenség és téveszme. De abban a pillanatban, amelyben a vezetők felismerték a fenyegető veszélyt, gyorsan a fülükre húzták a hazugság varázssapkáját, és szemtelenül színlelték a nemzeti lelkesedést.
Pedig most lett volna itt az ideje a zsidó kútmérgezők csaló szövetségével való leszámolásnak. Röviden le kellett volna számolni velük, minden tekintet nélkül az esetleges lármára és jajveszékelésre. 1914 augusztusában a nemzetközi szolidaritás gondolata egy csapásra elpárolgott a német munkásság fejéből, s ehelyett pár hétre rá amerikai srapnelek kezdték szórni a "testvériség" jegyében üdvözletüket a menetelő oszlopok sisakjára. A gondos kormányhatalom kötelessége lett volna akkor, amikor a német munkás ismét megtalálta a népéhez vezető utat, e népelem uszítóit kérlelhetetlenül kiirtani.
Ha a fronton a legjobbak eleshettek, akkor odahaza legalább a gázt lehetett volna kiirtani.
Ehelyett azonban Őfelsége a császár kezét nyújtotta a régi gonosztevőknek, és ezáltal kíméletet és belső nyugalmat biztosított a nemzet álnok orgyilkosainak.
A kígyó tehát tovább dolgozhatott, ha elővigyázatosabban is, mint azelőtt, de annál veszedelmesebben. Mialatt a tisztességesek békességről álmodoztak, azalatt a hitszegők a forradalmat készítették elő.
Ha annak idején e rettenetes félszegségre határozták el magukat, engem lelkem mélyén mind elégedetlenebbé tett. De hogy a vége ilyen borzalmas lesz, akkor még magam sem gondoltam.
Mit kellett volna tehát cselekedni? A mozgalom vezetőit lakat alá helyezni, perbe fogni, és őket a nemzet nyakáról eltávolítani. Az egész katonai hatalmat is igénybe kellett volna venni ennek a pestisnek kiirtásához. Pártjukat fel kellett volna oszlatni, a parlamentet szükség esetén szuronnyal észre térítem, de a legjobb lett volna működését azonnal felfüggeszteni. Miként a köztársaság ma feloszlatja a pártokat, úgy erre még több joga lett volna a császárságnak, hiszen akkor a nép léte vagy nemléte forgott kockán.
Ez esetben felvetődik a kérdés, vajon lehet-e egyáltalán szellemi eszméket fegyverrel kiirtani? Lehet-e durva erőszak alkalmazásával világnézeteket legyőzni?
Ezeket a kérdéseket már abban az időben is nemegyszer feltettem magamnak.
A hasonló és a történelemben különösen vallási alapon mozgó események tanulmányozása a következő alapvető felismeréshez vezetett:
Gondolatok és eszmék, valamint szellemi alappal bíró mozgalmak, legyenek azok akár tévesek, akár helyesek, fennállásuk bizonyos időpontjától számítva, technikai hatalmi eszközökkel már csak akkor törhetők meg, ha a fegyverek egyúttal új gondolatnak, eszmének vagy világnézetnek hordozói.
Puszta erőszak különálló alkalmazása, egy bizonyos szellemi alapgondolat hajtóereje nélkül, sohasem vezethet egy másik eszme és annak elterjedése megsemmisítéséhez, feltéve, hogy nem irtja ki mind egy szálig annak minden képviselőjét, és nem rombolja szét minden hagyományát. Ez azonban leggyakrabban az illető állam hatalmi politikai jelentőségének kikapcsolódását is maga után vonja gyakran hosszú időre, nemegyszer örökre. Tapasztalat szerint egy-egy ilyen véráldozat a nép legjavát érinti. Minden olyan üldözés, amelynek nincsen szellemi megalapozottsága, erkölcstelennek tűnik fel, és éppen a nép legértékesebb elemeit készteti ellenállásra, ami végül az igaztalanul üldözött mozgalom szellemi tartalmának elsajátítására vezet. Sokaknál egyszerűen ellenzéki érzületből, amely fellázad egy eszme erőszakos ledorongolása ellen.
Amilyen mértékben nő az üldöztetés, ugyanolyan mértékben szaporodik a belső párthívek száma. Az új tan végleges megsemmisítése csak nagy, folyton fokozódó irtóhadjárattal volna lehetséges, amely végre az illető nép és állam valóban értékes vérének a lecsapolásához is vezet. Ez azonban megbosszulja magát, mert az ilyen, úgy nevezett "belső" tisztogatás ára az általános aléltság lesz. Az ilyen eljárás eleve céltalan akkor, ha a legyőzendő tan már bizonyos kereteket túllépett.
Mint minden élő szervezet, ez is a gyermekkor első idejében van leginkább kitéve a megsemmisülés veszedelmének, míg az évekkel növekedik ellenállóképessége, hogy azután az aggkori gyengeség következtében ismét új gyermekségnek adjon helyet, ha talán más formában és más okból is.
Tény az, hogy majdnem minden olyan kísérlet, amely egy világnézetet és annak szellemi kihatásait minden szellemi alapot nélkülöző puszta erőszak által kíván megsemmisíteni, fiaskóval végződik, sőt nemegyszer az ellenkezőjét éri el mindannak, amit kíván.
Minden olyan erőszak, amely nem biztos szellemi alapon nyugszik, ingadozó és bizonytalan lesz. Hiányzik a megalapozottsága, amely csak fanatikus világnézetben testesülhet meg.
Minden világnézet, legyen az vallásos vagy politikai természetű gyakran nehéz e tekintetben határt vonni elsősorban a saját eszméinek gyakorlati megvalósításáért, semmint az ellentétes világnézet megsemmisítéséért harcol. Ennek következtében a harc nem annyira védekező, mint inkább támadó jellegű. Minden olyan kísérlet, amely bizonyos világnézetnek hatalmi eszközökkel való legyőzését kívánja szolgálni, meghiúsul mindaddig, amíg a harc nem ölti magára az új világnézet támadó alakját. Csak két világnézet harcában mérik össze szívósan és kíméletlenül a brutális erőszak fegyvereit a győzelem kivívása érdekében.
Ennek az igazságnak a fel nem ismerésén szenvedett hajótörést mind ez ideig a marxizmus elleni küzdelem.
Emiatt vallott kudarcot a bismarcki "kivételes" törvényalkotás is. Hiányzott az új világnézet, amelyért a harcot meg lehetett volna vívni. Mert azt, hogy az ún. "államtekintély" vagy "nyugalom és rend" az élethalálharcban egy bizonyos szellemi alapgondolat hajtóereje lehetne, csak az illetékes magasabb rangú tisztségviselőink közmondásos bölcsessége hiheti.
Mivel ennek a harcnak a valódi szellemi alapja hiányzott, Bismarck kénytelen volt a szociális törvényalkotás gyakorlati megvalósítását annak az intézménynek belátására és jóindulatára bízni, amely maga is a marxista gondolkodásmód hajtása volt. Akkor, amikor a "vaskancellár" a marxizmus elleni küzdelmet a polgári demokraták jóindulatára bízta, kecskére bízta a káposztát.
Mindez egy alapos, marxizmus ellenes harci kedv által fűtött új világnézet hiányának a következménye volt. Így lett a bismarcki harc eredménye is súlyos kiábrándulás. A világháború alatt vagy annak kezdetén vajon másképp alakult a helyzet? Sajnos nem.
Minél inkább foglalkoztam állami kormányzatunknak a szociáldemokráciával, mint a marxizmus pillanatnyi megtestesítőjével szembeni álláspontja megváltoztatásának gondolatával, annál inkább felismertem e tan pótszerének hiányát. Mit lehetne a tömegnek nyújtani, ha a szociáldemokráciát levernék? Egyetlen mozgalom sem volt, amelytől remélni lehetett, hogy a többé-kevésbé vezető nélkül maradt munkások tömegét zászlaja alá vonzaná. Esztelenség, sőt ostobaság volt azt hinni, hogy az osztálypártból kivált nemzetközi fanatikus máról holnapra polgári pártba, tehát új osztályszervezetbe fog bevonulni. Bármily kellemetlen is legyen, nem lehet letagadni, hogy a polgári pártok legnagyobb része a társadalmi osztályok szerinti tagozódást "természetesnek" látja mindaddig, amíg nincsenek ennek kellemetlen politikai hatásai.
Ezt a tényt csak a szemtelen és buta hazudozó tagadhatja le. Általában tartózkodnunk kell attól, hogy a tömegeket butábbnak tartsuk, annál tűnt amilyen. Politikai ügyekben gyakran az érzelem helyesebben dönt, mint az ész. Aki azonban azt hiszi, hogy a tömeg érzelmének helytelenségét nemzetközisége eléggé bizonyítja, gondoljon arra, hogy a pacifista demokrácia sem jár kevésbé esztelen utakon. Pedig annak képviselői csaknem kizárólag a polgári elemek közül kerülnek ki. Mindaddig, amíg a polgárok milliói reggelenként áhítatosan olvassák a zsidó demokrata újságjaikat, addig ezeknek az uraknak egyáltalán nem volna szabad élcelődniük az "elvtársak" butaságán. Különösen, ha meggondoljuk, hogy ők is ugyanazt a szemetet habzsolják, ha más feltálalásban is. Mindkét esetben a gyártó: egy és ugyanaz a zsidó.
Az embernek óvakodnia kell attól, hogy meglévő tényeket letagadjon. Az a tény, hogy osztálykérdéseknél nemcsak ideális problémákról van szó mint ahogy azt főleg választások előtt szeretik szívesen hangoztatni , le nem tagadható. Népünk nagy részének osztályönhittsége, valamint mindenekelőtt a kézi munkás megbecsülésének a hiánya olyan jelenség, ami nem valamely holdkóros fantáziájában született meg.
Mindettől eltekintve az úgynevezett intelligenciának igazán csekély gondolkodóképességére vall, ha nem érti meg, hogy egy olyan réteg, amely a marxizmus járványának terjedését nem tudta megakadályozni, ma legkevésbé sem képes az elvesztettek visszaszerzésére.
A magukat polgárinak nevező pártok soha sem fogják többé a proletár tömegeket a saját táborukhoz csatolni, mert itt részben természetes, részben mesterséges úton egymástól elválasztva olyan két világ áll egymással szemben, amelyeknek egymás közötti viszonya csak a harc lehet. A győzelmes fél azonban csak az ifjabb, ez pedig a marxizmus.
1914-ben valóban elképzelhető volt a szociáldemokrácia elleni harc, csak az lett volna kétséges, hogy megfelelő gyakorlati pótlék hiányában meddig lehetett volna a harcot tovább vinni. E téren nagy űr volt. Már jóval a háború előtt ez volt a véleményem, s éppen ezért nem tudtam elhatározni magam a már meglévő pártok valamelyikéhez való csatlakozásra. A világháború folyamán szerzett benyomásaim ezt a véleményemet csak megerősítették, mert világosan felismertem egy olyan mozgalomnak a hiányát, amely több kell, hogy legyen parlamenti pártnál, ha fel akarja venni a szociáldemokrácia ellen a kérlelhetetlen harcot.
Bizalmas barátaim előtt nyíltan beszéltem erről. Egyébként ekkor gondoltam első ízben arra, hogy később politikailag is szerepeljek.
Éppen ez ösztönzött, hogy barátaim kis körében kijelentsem: a háború után hivatásom mellett szónokként óhajtok tevékenykedni. Azt hiszem, hogy erre egészen komolyan gondoltam.