Nálunk 1915-ben kezdte meg az ellenséges propaganda a működését, 1916 óta egyre erősödött, hogy végül 1918 elején formális áramlattá fejlődjék. Lassanként lépésről lépésre felismerhetők voltak ennek a lelki csapdának a hatásai. A hadsereg mindinkább úgy kezdett gondolkodni, ahogy azt az ellenség akarta. A német ellenhatás azonban teljesen felmondta a szolgálatot. A hadsereg akkori szellemi vezetőiben tényleg megvolt a szándék és elI határozás, hogy az ellenséggel szemben ezen a téren is felvegyék a harcot, csak a szükséges eszköz hiányzott hozzá. Lélektanilag is teljesen helytelen volt ezt a felvilágosító munkát magukon a csapatokon keresztül megindítani. Ha ez a munka eredményességre törekedett, akkor magából a hazából kellett volna kiindulnia. Csak akkor lehetett eredménnyel számolni azoknál az embereknél, akik végeredményben ezért a hazáért vitték véghez idestova négy éven keresztül a hősiességnek és nélkülözésnek legnagyszerűbb tetteit. Ezzel szemben mi indult ki a hazából? Vajon butaság vagy gazemberség okozta-e a honi propaganda csődjét?
1918 nyarának derekán, a Marne déli partjának kiürítésekor a német sajtó már olyan szomorúan, ügyetlenül és a gazemberségig butául viselkedett, hogy egyre komolyabb formában vetődött fel bennem a kérdés, vajon tényleg nincs senki, aki alkalmas lenne arra, hogy a hadsereg hősiességének elpazarlását megállítsa? Mi történt Franciaországban akkor, amikor mi 1914ben oly hallatlan győzelmi menetben vonultunk be ebbe az országba? Mit tett Itália az Isonzó-front összeomlásának idején? Mit tett Franciaország 1918 tavaszán, midőn a német hadosztályok állásaikat kezdték felgöngyölíteni, és a messzehordó nehézütegek már Párizst lőtték?
Hogyan értettek ott ahhoz, hogy a visszaözönlő ezredek arcába vágják a nemzeti szenvedés forróságát? Hogyan dolgozott ott a propaganda és a nagyszerű tömegbefolyásolás, hogy a megtört front tagjainak szívébe verje a végső győzelem tudatát?
Ezzel szemben mi történt nálunk? Semmi! Vagy talán még annál is rosszabb!
Abban az időben harag és lázongás öntött el, valahányszor a legújabb újságokat olvastam annak a lélektani tömeggyilkosságnak a láttán, amelyet ezek elkövettek. Nemegyszer merült fel a gondolat bennem, hogyha engem ezeknek a tehetetlen vagy pedig gazemberségig menő módon tudatlan, vagy akarat nélküli propagandistáknak a helyére állítanának, akkor egészen másként üzennék hadat a sorsnak.
Ezekben a hónapokban éreztem. először a sors szeszélyes játékát, hogy engem a harctéren olyan helyre állított, ahol bármely négernek egyetlen ujjrándítása elpusztíthat, míg más helyen nagyobb szolgálatot tehetnék hazámnak! Már akkor elég merész voltam hinni, hogy ez nekem sikerülne. Azonban és is csak egyike voltam a nyolcmillió névtelennek. Ilyen körülmények között helyesebb volt, ha nem beszéltem, hanem ezen a helyen teljesítettem kötelességemet olyan jól, amennyire lehetett.
1915 nyarán kerültek kezünkbe az első ellenséges röpcédulák.
Azok tartalma, kevés alaki és formai különbséggel az volt, hogy Németországban a szükség és nélkülözés egyre nagyobb; a háború tartama végtelen, míg a győzelmi kilátás egyre jobban semmivé lesz; otthon a nép a békére vágyik, és csak a "militarizmus" és a "császár" akadályozzák azt; az egész világ, amely ezzel tisztában van éppen ezért a háborút nem a német nép ellen, hanem sokkal inkább kizárólag az egyetlen bűnös, a császár ellen viseli; a harcnak addig nem lesz vége, amíg a békés emberiségnek ezt az ellenségét hidegre nem teszik, és a szabadságszerető demokratikus nemzetek a háború befejezése után a német államot föl fogjak venni az örök világbéke szövetségébe, amelynek létesítése a porosz militarizmus megsemmisítésének órájában már biztosítva van.
Az elhangzottak bizonyságául nem egyszer mellékeltek nyomtatásban "leveleket a hazából", amelyeknek tartalma ezeket az állításokat megerősíteni látszott.
Általában nevettek ezeken a kísérleteken. A röpcédulákat elolvasták, azután hátraküldték a magasabb parancsnoksághoz, és legtöbbször ismét elfelejtették mindaddig, amíg a szél felülről újabb küldeményt nem hozott a lövészárokba. Leggyakrabban ugyanis a repülőgépek szórták le ezeket a röpcédulákat.
Egy körülmény feltűnhetett ennél a propagandánál, az, hogy azokon az arcvonalszakaszokon, amelyeken a bajorok tartózkodtak, rendkívüli következetességgel mindig Poroszország ellen izgattak azzal az ígérettel, hogy egyrészt Poroszország egyedül bűnös és felelős az egész világháborúért, másrészt, hogy Bajorország ellen a legkisebb ellenségeskedéssel sem viseltetnek; természetesen addig rajtuk sem tudnak segíteni, amíg ők (a bajorok) a porosz militarizmus szolgálatában állnak és annak segítenek a "gesztenyét a tűzből kikaparni".
A befolyásolásnak ez a módja, úgy látszik, már 1915-ben bizonyos hatást váltott ki. Egyre erősebb lett a csapatoknál a poroszellenes hangulat, anélkül azonban, hogy felülről csak egyszer is komolyan felléptek volna ellene. Ez már több volt, mint egyszerű nemtörődömség; előbb vagy utóbb a legsúlyosabb módon meg kellett bosszulnia magát és pedig nemcsak Poroszországgal, hanem az egész német néppel szemben. Márpedig ehhez tartozik, nem utolsósorban, Bajorország is.
Ezen a téren az ellenséges propaganda már 1916-tól kétségtelen eredményeket tudott felmutatni.
Éppen így a hazulról érkezett siránkozó levelek is megtették a magukét. Már nem is volt szükség arra, hogy az ellenség még külön röpcédulák útján stb. közvetítse azokat a frontra. Ezekkel szemben sem tettek a "kormányzat" részéről eltekintve néhány botor lélektani "figyelmeztetéstől" semmit. A frontot ellepte az a méreg, amelyet meggondolatlan asszonykezek indítottak el hazulról, természetesen anélkül, hogy sejtették volna: az ilyen levelek az ellenség győzelmi kilátásainak az erősítésére, tehát egyúttal a harctéren levő hozzátartozóik szenvedéseinek meghosszabbítására és nehezebbé tételére szolgálnak. Német asszonyok átgondolatlan levelei következményükben több százezrekre menő férfi életébe kerültek.
Már az 1916. év folyamán különféle meggondolandó jelenség mutatkozott. A front már sok mindennel elégedetlen volt, és nemegyszer joggal háborodott fel. Mialatt éhezett, tűrt és szenvedett, hozzátartozói pedig odahaza nélkülöztek, más oldalon bőséget és pazarlást látott. Igen. Még a harctéren sem volt e tekintetben minden rendben.
Így fejlődött ki már akkor valami enyhe válság, mindenesetre akkor még csak "belső" ügyek körül. Ugyanaz az ember, aki előzőleg szitkozódott, zsörtölődött, pár perccel később hallgatva tette meg a maga kötelességét, mint hogyha mindezt természetesnek találta volna. Ugyanaz a század, amelyik az imént még békétlenkedett, olyan erőteljesen tartotta a rábízott lövészárokszakaszt, mintha Németország sorsa leginkább is attól a száz méter hosszú agyaggödörtől függött volna. Ez a harctér még a régi, dicsőséges hadsereg frontja volt.
A front és az otthon közötti nagy különbséget egy nagy változással kapcsolatosan ismertem meg.
1916 szeptemberében hadosztályom a Sommei ütközetben vett részt. Ez az ütközet volt a kezdete azoknak a következő sorozatos, borzalommal teli mészárlásoknak, amelyek hatása nehezen vethető papírra. Inkább pokol volt, semmint háború.
Hetekig tartó pergőtüzek viharában kitartott a német arcvonal. Nemegyszer vonult vissza kissé, de sohasem tört meg.
1916. október 7-én megsebesültem. Szerencsésen az arcvonal mögé vittek és egy sebesültszállítmánnyal Németország belsejébe irányítottak.
Két év telt el, amióta hazámat nem láttam, és ez a két év ilyen körülmények között szinte vég nélküli idő. El sem tudtam képzelni, hogyan néznek ki azok a németek, akik nem viselnek egyenruhát. Amikor Hermiesben a sebesült gyűjtőkórházban feküdtem, szinte ijedten rázkódtam össze, mikor egy német asszonynak, az ápolónőnek a hangját hallottam, amint az egyik mellettem fekvőt szólította meg.
Két év után először hallottam ilyen hangot. . Minél közelebb ért bennünket a hazaszállító vonat a határokhoz, annál nyugtalanabb lett mindegyikünk. Elvonultak előttünk azok a városok, amelyeken két évvel ezelőtt mint fiatal katonák utaztunk keresztül:
Brüsszel, Löwen, Lüttich és egyszerre csak ráismertünk hegyes oromzatáról és szép ablakdíszeiről az első német házra. A haza!
1914 októberében viharzó lelkesedés fogott el a határ átlépésekor, most csend és meghatódottság honolt körünkben. Mindenki szerencsésnek érezte magát, hogy a sors még egyszer látni engedte azt, amit életével oly nehezen védelmezett; szinte mindenki elrejtőzött a másik tekintete elől.
Majdnem elindulásom évfordulóján kerültem a Berlin melletti beelitzi kórházba.
Micsoda változás! A Sommei csata iszapjából a gyönyörű épület fehér ágyába! Az ember szinte nem akart eleinte belefeküdni, csak lassanként tudtunk beleszokni ebbe az új világba.
Sajnos, ez a világ más szempontból is új volt.
A harctéri hadsereg lelke még vendég sem volt már itt. Azt, ami a harctéren még ismeretlen volt, először itt hallottuk: a gyávaság dicséretét. Igaz ugyan, hogy odakint is hallottunk szitkozódást, elégedetlenséget, de sohasem fajult a kötelességszegésre való felbujtásig, a gyávaság dicséretéig. Nem! A gyáva gyáva maradt és egyéb semmi; a lenézés, amely osztályrészül jutott még mindig általános volt éppen úgy, mint az a csodálat, amellyel az igazi hősöket illették. Itt a kórházban már részben majdnem megfordítva állt a helyzet. A lelketlen izgatók vitték a szót, és siralmas rábeszélőképességük minden eszközével megkísérelték, hogy a tisztességes katona fogalmát nevetségesnek, a gyáva jellemtelenségét pedig mintaképnek tüntessék fel. Az egyik azzal dicsekedett, hogy maga sebesítette meg kezét a drótakadályban, hogy így a kórházba kerüljön. Ez a lázító fickó már annyira ment, hogy saját gyávaságát pimasz hangon magasabb bátorság eredményének minősítette, mint a tisztességes katonák hősi halálát. Sokan hallgatták szótlanul, mások elmentek mellette, voltak azonban néhányan, akik helyeseltek.
Nemegyszer hányingerem támadt, a lázítót azonban megtűrték az intézetben. Mit tehetett az ember? Hogy ki és mi ő, azt a vezetőségnek pontosan kellett tudnia és tudta is. Mégsem történt semmi.
Amikor ismét jól tudtam járni, szabadságot kaptam Berlinbe való távozásra. A szükség mindenütt láthatóan nagy volt. A milliós város éhezett. Békétlenség uralkodott. A katonák által látogatott helyeken a hang hasonlított a kórházban használthoz. Az volt az embernek a benyomása, hogy ezek a fickók egyenesen szándékosan keresik fel az ilyen helyiségeket, hogy nézetüket továbbterjesszék. Sokkal kínosabbak voltak azonban az állapotok Münchenben. Amikor engem, felgyógyulásom után a kórházból elbocsátottak és a pótzászlóaljhoz vonultam be, alig ismertem rá e városra. Bosszúság, bizalmatlanság, szitok mindenütt, amerre csak járt az ember. Magánál a zászlóaljnál a hangulat kritikán aluli volt. Közrejátszott ebben a harcteret megjárt katonák kezelésének az a végtelenül ügyetlen módja, amelyben a harcteret egyáltalában még nem járt öreg iktatótisztek részesítették őket. Ezek a harcteret járt katonák bizonyos olyan tulajdonsággal rendelkeztek, amelyek csak a harctéri szolgálat alapján voltak magyarázhatók, míg ezeknek a tartalék csapattesteknek a vezetői számára teljesen érthetetlenek maradtak. Ezzel szemben a harctérről visszajött tisztek legalábbis magyarázatát tudták ennek adni. Az ilyen, harcteret megjárt tisztet azután a legénység egész másként becsülte, mint az előbbi, kiegészítő parancsnokot. Mindettől eltekintve, az általános hangulat nagyon nyomorúságos volt; a lapulás már mintegy magasabb rendű okosság jelének számított, a hű kitartás pedig a belső gyengeség és botorság jele volt. Az irodákat zsidók szállották meg, majdnem minden írnok zsidó volt, és majdnem minden zsidó írnok volt.
Csodálkoztam a kiválasztott nép harcosainak e bőségén, és akarva, akaratlanul észrevettem, milyen kevesen voltak belőlük a harctéren.
Még szomorúbban állottak a dolgok gazdasági téren. Itt a zsidó nép valóban pótolhatatlanná" lett. A pók megkezdte vérszívó munkáját. A háborús gazdasági társaságok kerülő útján megtalálta a nemzeti és szabad gazdasági élet tönkretételének módját.
Korlátlan központosítás szükségességét hangoztatták. Így került 1916-17-ben már valóban majdnem az egész termelés a zsidóság ellenőrzése alá.
Ki ellen irányult tehát a nép gyűlölete?
Abban az időben borzalommal láttam a végzet közeledését, amelynek, ha alkalmas időben fel nem tartóztatjuk, az összeomláshoz kell vezetnie.
Mialatt a zsidó az egész nemzetet meglopta és saját uralma alá kényszerítette, a "poroszok" ellen izgatott. Akárcsak a harctéren, otthon sem történt e mérgezési propaganda ellen semmi. Mintha nem is sejtették volna, hogy Poroszország összeomlása még távolról sem jelenti Bajorország felvirágoztatását, sőt ellenkezőleg, bármelyik zuhanása a másikat is magával rántja a mélységbe.
Rettenetesen bántott ez a magatartás. Én ebben csak a zsidóság nagystílű fogását láttam, amellyel magáról a másikra tudta terelni az általános figyelmet. Mialatt a bajorok és poroszok egymással veszekedtek, ő kihúzta alóluk a létfenntartás talaját, mert mialatt Bajorországban Poroszországot szidták, azalatt a zsidó megszervezte a forradalmat, és tönkretette Poroszországot Bajorországgal együtt.
Nem bírtam a német törzseknek ezt a civódását nézni, és örültem, hogy ismét a harctérre kerülhettem, ahová nem sokkal Münchenbe érkezésem után ismét önként jelentkeztem.
1917 márciusának elején újra a harctéren, ezredemnél voltam.
1917 végén úgy látszott, hogy a hadsereg túl volt levertségének mélypontján. Az orosz összeomlás után az egész hadsereg új reménységet és új erőt merített 11 magának. Egyre inkább magával ragadta a csapatokat az a meggyőződés, hogy a nagy harc végeredményben mégis Németország győzelmével kell, hogy végződjék. Ismét énekszót hallottunk, és a baljóslatú hollók megritkultak. Az ember ismét bízott hazája jövőjében.
Különösen az 1917. őszi olasz összeomlás gyakorolt csodálatos hatást. Ebben a győzelemben annak a lehetőségnek a bizonyságát látták, hogy nemcsak az orosz harctéren, hanem másutt is át lehet törni az arcvonalat. Csodálatos hit ömlött milliók szívébe, és a jövőbe vetett hittel indultak neki 1918 tavaszának. Ezzel szemben az ellenség láthatóan levert volt. Ezen a télen valamivel csendesebb is volt, mint korábban. A vihar előtti nyugalom lett úrrá a harctereken.
Mialatt azonban a harctéren az utolsó előkészületi munkálatok folytak az örökké tartó harc befejezésére. Végeláthatatlan emberi és hadiszerszállítmányok érkeztek a nyugati harctérre. Mialatt a csapatok a nagy támadáshoz szükséges kiképzésben részesültek, Németországban kitört a háború legnagyobb gazsága.
Németországnak nem volt szabad győznie. Az utolsó órában, amikor már úgy látszott, hogy a győzelem a német zászlókat lobogtatja, olyan eszközhöz nyúltak, amely alkalmasnak látszott arra, hogy egy csapásra csírájában fojtsa meg a tavaszi német támadást, és tegye lehetetlenné a győzelmet: megszervezték a lőszeripari sztrájkot.
Ha ez sikerül, akkor a német arcvonalnak össze kell omlania, valóra váltva a "Vorwärts" kívánságát, hogy a győzelem ezúttal ne a német zászlókat vigye diadalra. Az arcvonalat lőszer hiánya következtében rövid hetek alatt át kellett, hogy törjék, ezzel megakadályozták a támadást, megmentették az Antantot, a nemzetközi tőke Németország urává lett, és a marxista népcsalás elérte célját.
A nemzeti gazdaság tönkretétele és a nemzetközi tőke uralma olyan eredmény, amelyet az egyik oldal butasága és jóhiszeműsége és a másik oldal végtelen gyávasága tett lehetővé.
A harctéri lőszerhiány előidézésére hivatott sztrájknak azonban nem volt meg a remélt eredménye. Igen korán összeomlott ahhoz, hogy a lőszerhiány, mint olyan amint ezt kitervelték , a hadsereget romlásba döntse. Mennyivel borzalmasabb volt azonban az az erkölcsi kár, amelyet okozott.
Először is: miért harcol a hadsereg, hogyha a győzelmet a haza már nem óhajtotta? Miért a sok áldozat és szenvedés? A katona harcoljon a győzelemért, a haza pedig sztrájkoljon ellene?
Másodszor: milyen hatással volt ez az ellenségre?
1917-18 telén első ízben gyülekeztek sötét felhők a szövetséges hatalmak egén. Immár négy éve, hogy nekirontottak a német hősnek, és nem tudták térdre kényszeríteni, annak ellenére, hogy feléjük tulajdonképpen csak a védekező karját tartotta, míg a kardját keleten, majd délen kellett megforgatnia. Most végre nem kellett félnie a hátbatámadástól. Tenger vér folyt el mindaddig, amíg sikerült az egyik ellenséget végleg legyőzni. Most kerülhetett a sor nyugatra. Ha az ellenségnek eddig nem sikerült a védelmet megtörnie, most ellene irányulhatott a támadás.
Ettől féltek és aggódva gondoltak a győzelemre.
Londonban, Párizsban egyik megbeszélés a másikat követte, még az ellenséges propaganda is nehezen mozgott, már nem volt olyan könnyű a német győzelem kilátástalanságáról beszélni.
Ugyanez volt a helyzet a csöndbe burkolódzott harctereken is. A szövetségesek csapatai lassanként letettek szemtelenségükről, lassanként kezdett világosodni az ő agyuk is. Belső álláspontjuk megváltozott a német katonákkal szemben . Eddig a legyőzésre kerülő őrültet látták benne, most egyszerre csak úgy jelent meg előttük, mint az orosz szövetséges megsemmisítője. A keleti támadások szükség parancsolta mérséklése egyszerre zseniális taktikaként tűnt fel előttük. Három éven keresztül támadták ezek a németek Oroszországot, eleinte a győzelem legkisebb látszata nélkül. Szinte nevettek ezen a céltalan kezdeten; úgy látszott, hogy végeredményben mégiscsak az orosz óriásnak kell a maga számbeli fölényével győztesként a porondon maradni. Németország számára csak az elvérzés látszott lehetségesnek. A valóság ezt a reménységet látszólag támogatta is.
1914 szeptembere óta, amikor első alkalommal kezdtek a tannenbergi csata orosz foglyainak végtelen tömegei Németország útjain és vasútjain hömpölyögni, ez a folyamat beláthatatlan méreteket öltött, mert minden megvert és megsemmisített sereg helyén új támadt. Szinte kifogyhatatlanul ontotta a cárok birodalma a katonákat, a háborúnak ezeket az újabb és újabb áldozatait. Joggal kérdezhették, vajon meddig képes bírni Németország ezt a versenyfutást. Vajon nem kellette tartania attól, hogy elérkezik a nap, amikor egy utolsó német győzelem után még mindig újabb orosz seregek állnak csatasorba, és akkor mi történik? Emberi számítás szerint az orosz győzelmet ki lehetett ugyan tolni, de annak jönnie kellett.
És most ezek a remények egyszerre szertefoszlottak: a legnagyobb véráldozatot hozó szövetségestárs kimerült és hajthatatlan támadója lábainál hevert. Félelmes árnyak jelentek meg az addig vakon hívő katonák előtt, és féltek az következő tavasztól, mert ha eddig nem sikerült a németeket megtömi, azt az ellenfelet, amelyik eddig csak fél erővel állott a nyugati fronton, hogyan lehetett volna azután legyőzni, amikor ennek a rettenetes hősi államnak egész támadóerejét a nyugati harctérre összpontosították.
A tiroli hegyek árnyai szállták meg képzeletüket, egészen a flandriai ködökig suhantak Cadorna megvert seregének szomorú szellemei és a győzelmi hit lassanként az következő vereség félelmévé változott.
Ámde, amikor a hűvös éjszakában a felvonuló német hadsereg rohamcsapatai1 aak egyhangú dobbanását vélték már hallani, és gondterhelt aggodalommal néztek az elkövetkezendő leszámolás elé, akkor egyszerre Németországban vakító vörös fény lobbant fel és bevilágította az ellenséges harcvonal legutolsó gránáttölcsérét is. Abban a pillanatban, amikor a német hadosztályok a támadásra vonatkozó utolsó parancsaikat kapták, Németországban kitört az általános sztrájk.
Először nem jutott szóhoz a világ. Azután a fellélegző ellenséges propaganda rávetette magát erre a tizenkettedik órában érkezett segítségre. Egyszerre megtalálták az eszközt a szövetséges hadseregek katonáinak lankadó önbizalmát ismét felemelni: a győzelem valószínűségét már egészen biztos tényként állították elébük és az aggodalmas gondokat önbizalommá változtatták. Most már a német támadástól félő ezredekbe belevihették annak a bizonyosságnak érzetét, hogy a minden idők elkövetkezendő legnagyobb harcában, a háború befejezésénél nem a német roham vakmerősége lesz a döntő, hanem kitartó védekezésük. Győzedelmeskedjenek úgymond a németek, ahogy akarnak. Az ő hazájukban a forradalom áll bevonulás előtt és nem a győzelmes hadsereg.
Ezt a hitet öntötték az angol, francia és amerikai újságok olvasóik szívébe, mialatt a valóban ügyes propaganda a harctér csapataiba öntött új lelket.
"Németország forradalom előtt!" "A szövetséges hatalmak győzelme feltartóztathatatlan!" Ez volt a legjobb orvosság a lankadó Tomik talpra állítására. Most ismét tüzelésre lehetett bírni a puskákat, és a páni félelem helyére a reményteljes ellenállás lépett.
Ez volt az eredménye a hadiszersztrájknak. Megerősítette az ellenséges népek győzelmi hitét, és kiemelte a szövetségesek arcvonalát a kétségbeesésből. Következményeiben pedig ezer és ezer német katonának kellett ezt a sztrájkot vére hullásával megfizetnie. Ennek a gaztettnek felbujtói a forradalmi Németország legmagasabb állami pozícióinak várományosai voltak. Igaz ugyan, hogy német részről e sztrájk kihatásai lassanként kiheverhetők voltak, az ellenségre gyakorolt hatása azonban megmaradt. Az ellenállás kilástalansága már nem kísértett, és helyébe a győzelemért vívott elkeseredett harci kedv lépett.
Emberi számítás szerint ugyanis jönnie kell a győzelemnek abban az esetben, ha a nyugati arcvonal csak hónapokig is ellent tud állni a német támadásnak. Az Antant parlamentjeiben felismerték a jobb lehetőségeket és hatalmas összegeket szavaztak meg a Németország megsemmisítését célzó propaganda számára.
Abban a szerencsében részesültem hogy a két első és utolsó támadásban részt vehettem.
Ezek életem leghatalmasabb benyomásai; hatalmasak azért, mert most az utolsó alkalommal éppen úgy, mint 1914ben, a harc elvesztette a védekező jellegét és támadó jellegűvé vált. Fellélegeztek a német hadsereg lövészárkaiban és aknáiban, amióta végre több mint három évi, az ellenséges pokolban eltöltött állóharc után, elérkezett a leszámolás órája. Még egyszer felhangzott a győzelmes zászlóaljak hangja és győzelmi babérkoszorú övezte a sok harcot látott zászlókat. Még egyszer felzendült a végeláthatatlan menetelő oszlopok ajkán a hazafias ének dallama, felszárnyalt az égig, és az Úr kegyelme utoljára mosolygott hálátlan gyermekeire.
1918 nyarának derekán tikkasztó hangulat uralkodott a harctéren. Otthon veszekedtek. Miért? A harctéri seregek egyes csapatrészeiben sok mindenről beszéltek. A háború most már kilátástalan mondották és már csak az őrültek gondolhatnak győzelemre. A népnek már semmi érdeke sem fűződik a további kitartáshoz, hanem csak a nagytőkének és a császárságnak. Mindez otthonról jött és a harctéren is megbeszélés tárgya volt.
Eleinte alig hederítettek rá. Mit törődtünk mi az általános választójoggal. Vagy talán azért harcoltunk mi négy éven át? Ilyen háborús cél emlegetése a legnagyobb gazság volt, amit a halott hősökkel szemben elkövethettek. Az ifjú ezredek Flandriában nem azzal a kiáltással mentek a halálba, hogy "Éljen az általános, titkos választójog!", hanem azzal a jelszóval, hogy "Németország mindenek felett!" Azok azonban, akik választójog után kiáltottak, legnagyobbrészt nem voltak ott, ahol azt most ki akarták harcoltatni. A harctér nem ismerte ezt a politizáló bandát. Csak nagyon kis részben látták ezeket a parlamenti férfiakat ott, ahol minden épkézláb németnek lett volna helye.
Ilyen körülmények között a harctér nemigen volt alkalmas Ebert, Scheidemann, Liebknecht stb. urak ez újabb háborús céljának befogadására. (Friedrich Ebert, szociáldemokrata, 1919-1925: a német köztársaság első elnöke. Philipp Scheidemann többségi szocialista, 1919-ben német kancellár. Karl Liebknecht kommunista, Spartacus mozgalom vezére. ) Nem értették meg, hogy miként van joguk ezeknek a hadseregen keresztül az államhatalom átvételére.
Az én személyes meggyőződésem elejétől fogva sziklaszilárd volt: a végletekig gyűlöltem ezt a hitvány, népcsaló bandát. Már régen tisztában voltam azzal, hogy esetükben nem a nemzet jóléte, hanem saját üres zsebük megtöltése játszotta a főszerepet. Az a körülmény, hogy most képesek voltak az egész népet feláldozni, szükség esetén az egész országot tönkretenni céljuk eléréséért, arról győzött meg, hogy megértek a kötélre. Kívánságuk figyelembe vétele a dolgozó nép érdekeinek feladását, teljesítése pedig Németország pusztulását jelentette.
Így gondolkozott a hadsereg legnagyobb része is. Csak a haza belsejéből érkező utánpótlás volt egyre rosszabb és rosszabb, úgyhogy ezek tulajdonképpen inkább gyöngülést, semmint erősödést jelentettek. Különösképpen állott ez az ifjú korosztálybeli utánpótlásra. Sokszor hihetetlennek tetszett, hogy ezek is annak a népnek a fiai, amely egykor ifjúságát az Ypern körüli harcokba küldte.
1918 augusztusában és szeptemberében a bomlási tünetek egyre jobban jelentkeztek, annak ellenére, hogy az ellenséges támadás nem volt a mi egykori védekező küzdelmünk szörnyűségeihez hasonlítható. A Sommei és flandriai csaták emléke ehhez képest borzalmas volt.
Szeptember végén a hadosztályom harmadízben került arra a helyre, amelyet mint fiatal önkéntesek ostromoltunk.
Micsoda emlékek!
1914 szeptemberében és októberében itt mentünk át a tűzkeresztségen. Hazaszeretettel a szívünkben és nótával az ajkunkon indultunk a csatába, mintha csak táncba mentünk volna. A legdrágább vért örömmel áldoztuk abban a hitben, hogy ezzel a haza függetlenségét és szabadságát biztosítjuk.
1917 júliusában léptünk másodízben erre a mindnyájunk számára megszentelt földre. Itt nyugodtak legjobb bajtársaink, akik egykor majdnem gyermekként, ragyogó szemmel rohantak egyetlen drága hazánkért a halálba.
Mi, öreg harcosok, akik a háború kitörésekor az ezreddel indultunk ki, tiszteletteljes meghatódottsággal állottunk ezen a helyen, amelyet a "hűséggel és becsülettel mindhalálig" esküvés szentelt meg.
Azt a földet, amelyet ezredünk három évvel ezelőtt rohamozott, most nehéz állóharcban kellett megvédenünk.
Az angolok háromhetes pergőtűzzel készítették elő a flandriai offenzívát. Mintha a meghaltak szellemei éledtek volna fel; az ezred körmeivel bevájta magát a piszkos agyagba, belekapaszkodott a gránáttölcsérekbe és lyukakba, és mint egykor, most sem tágított erről a helyről. Ezredünk egyre inkább fogyatkozott, míg végre 1917. július 31én megindult az angolok támadása.
Augusztus első napjaiban leváltottak bennünket.
Az ezred néhány századra fogyott le, és embereink, akik már önmagukban kísértetek voltak, sárosan, iszaposan kerültek hátra. Az angoloknak is csak a halál jutott osztályrészül ezen a hitvány, néhány száz méternyi frontszakaszon,
Most, 1918 őszén, harmadszor álltunk 1914 e rohamának helyén. Egyetlen pihenő városkánk, Comines immár harctérré lett. A harctér nem változott, de az emberek nagyon is. Most már a csapatokon belül is "politizáltak". Az otthoni méreg, mint mindenütt, itt is megkezdte romboló munkáját. A fiatal utánpótlás teljesen hasznavehetetlen volt, mert hazulról érkezett.
Október 13-14-re virradó éjjel a déli fronton Ypern előtt klórgáztámadás indult meg. E támadásnál sárgakeresztes gázt használtak, amelynek hatása eddig ismeretlen volt, már ami a saját testünkön való kipróbálást illeti. Magam is megismerkedtem vele ezen az éjszakán. Wervicktől délre egy dombon október 13-ának estjén több órát tartó gázgránátos pergőtűzbe kerültünk, amely azután kisebb-nagyobb hevességgel egész éjszakán át tartott. Bajtársaink közül már éjfél tájban többen elhullottak sorainkból, némelyek közülük örökre. Reggel felé engem is elővett a fájdalom. Negyedóráról negyedórára egyre erőteljesebben, reggel hét órakor pedig már én is meginogtam, égő szemmel mentem hátra s vittem magammal utolsó háborús jelentésemet. Pár órával később szemeim izzó széngolyókká változtak elsötétült körülöttem a világ.
Így kerültem a pomerániai Pasewalk városka kórházába. Ott kellett a forradalmat megérnem.
Valami bizonytalanság, valami visszataszító hangulat lógott már hosszabb ideje a levegőben. Az emberek arról beszéltek, hogy a legközelebbi hetekben kitör valami csak azt nem tudtam, hogy mit értenek tulajdonképpen alatta. Először arra gondoltam, hogy a tavaszi sztrájkhoz hasonló sztrájk tör ki. Folytonosan kedvezőtlen hírek jöttek a tengerészettől, ahol állítólag forrongás volt kitörőben. Én mindenesetre ezt inkább egyesek fantasztikus agyszüleményének tekintettem, semmint nagy tömegek művének. Magában a hadikórházban valamennyien a háborúnak remélhető gyors befejezéséről beszéltek, de az "azonnali"-val senki sem számolt. Újságokat nem tudtam olvasni.
Novemberben ez az általános feszültség egyre jobban erősödött.
Egy napon azután egyszerre csak kitört a szerencsétlenség. Tengerészek jöttek , teherautókon, és a forradalomban való részvételre szólítottak fel. Népünknek e "szabadságáért, szépségéért és méltóságáért" folytatott harcában néhány zsidó suhanc volt a "vezér". Egyetlenegy sem volt közülük a harctéren. A hadtápterület egy úgynevezett "nemikórházának" kerülő útján jutott vissza a hazába ez a három keleti fajzat, hogy azután itt kitűzzék a vörös rongyot.
Az utóbbi időben állapotomban javulás állott be. Szemüregem hasító fájdalma lassanként alábbhagyott, és sikerült környezetemet körvonalaiban újra felismernem. Lassanként reménységem lehetett arra, hogy ismét oly mértékben visszanyerem látási képességemet, amivel később valamilyen hivatást betölthetek. Azt természetesen nem reméltem, hogy ismét rajzolással foglalkozzam. Éppen a javulás útján voltam, amikor a legborzalmasabb események játszódtak le.
Az első időkben még azt reméltem, hogy ez a hazaárulás többé-kevésbé csak helyi jelenség. Ilyen értelemben igyekeztem megerősíteni hitében néhány bajtársamat is. Különösen bajor bajtársaim voltak e tekintetben több mint hozzáférhetők. Hangulatuk minden egyéb volt, csak nem "forradalmi". El sem tudtam volna képzelni, hogy ez az őrület Münchenben is bekövetkezzék. A tiszteletre méltó Wittelsbach családhoz való hűségük erősebbnek látszott előttem néhány zsidó akaratánál. Így nem gondolhattam másra, mint hogy csak a tengerészek egy puccsáról van szó, amelyet a legrövidebb időn belül le fognak verni.
A legközelebbi napok életem legborzalmasabb bizonyosságát hozták magukkal. Egyre nyomasztóbbak voltak a hírek. Amit én helyi jellegű dolognak tartottam, az az általános forradalom ismérveit öltötte magára. Ehhez járultak a harctér szégyenteljes hírei. A katonák meg akarták adni magukat. Egyáltalán lehetséges volt ez?
November 10én egy lelkész jött a kórházba, és kis beszédet intézett hozzánk.
A végsőkig felizgatott állapotban én is jelen voltam ennél a beszédnél. Az öreg tiszteletes úr remegett, amikor közölte velünk, hogy a Hohenzollern ház most már nem viselheti többé a német császári koronát, hogy a haza köztársasággá lett, és hogy imádkoznunk kell a Mindenhatóhoz, hogy e változás alkalmából se tagadja meg áldását népünktől és ne hagyjon el az elkövetkezendő időkben sem. Valóban, ő nem tehetett másképp. Néhány szóban a királyi házról is kellett beszélnie. Menteni akarta a Ház szolgálatait Pomerániával, Poroszországgal, nem az egész német hazával szemben. Akkor egyszerre csak elkezdett lassan, befelé zokogni. A kis teremben mély levertség lett úrrá mindenki szívében, és én azt hiszem, hogy szem nem maradt szárazon. Amikor azonban az öreg úr tovább akart beszélni és közölni kezdte, hogy nekünk most a háborút be kellett fejeznünk, most a hazának sorsa, minthogy a háborút elvesztettük, a győztesek kegyétől függ és súlyos elnyomatásnak van kitéve, és hogy a fegyverszünetet az eddigi ellenségünk jóindulatába vetett bizalommal kötöttük meg, akkor már nem tudtam tovább türtőztetni magam. Lehetetlenség volt számomra tovább is ott maradni. Szemem előtt ismét elsötétült a világ, és csak tapogatózva tántorogtam vissza a hálóterembe. Ledobtam magam fekhelyemre, és égő fejemet takarómba és párnámba fúrtam.
Azóta a nap óta, amelyen édesanyám sírjánál állottam, nem sírtam többé. Hogyha hozzám kora ifjúságomban a sors kegyetlen volt, csak dacom erősödött. Amikor hosszú háborús évek alatt a halál nemegyszer legjobb bajtársaimát és barátaimat ragadta magával sorainkból, bűnnek tartottam volna ezért siránkozni, hiszen Németországért haltak meg. S amikor végül ennek a rettenetes küzdelemnek utolsó napjaiban az alattomos gáz meglepett és szememet támadta meg, s az örök vakságtól való félelmemben már-már kétségbeestem, egyszer csak lekiismeretem hangja szólalt meg, mondván: "Te satnya gyáva teremtés, te sírni akarsz, mialatt ezreknek százszor rosszabb sora van", és fásultan hordoztam sorsomat. Most azonban már nem tudtam másként tenni. Most láttam csak igazán, mennyire eltörpül minden személyes fájdalom a haza szerencsétlenségével szemben.
Minden hiába történt tehát! Hiába a sok áldozat, szenvedés, hiába a vég nélküli hónapok éhsége és szomjúsága, hiába a halálfélelemmel teljes órák, amelyekben kötelességünket mégis teljesítettük, és hiába kétmillió bajtársunk halála, akik örökre ott maradtak. Szükséges volt megnyílnia százezrek sírjának, akik a hazába vetett hittel indultak küzdelembe, hogy azután sohase térjenek vissza? Meg kellett nyílni e síroknak, hogy a néma, iszappal és vérrel fedett hősöket mint bosszúálló szellemeket küldje a hazába azért, amiért így becsapták őket, akik pedig a legszebb áldozatot hozták hazájukért? Hát ezért haltak meg 1914 augusztusának és szeptemberének katonái? Ezért mentek el ugyanez év önkéntes ezredei az öreg bajtársak után? Ezért estek el Flandria mezőin a tizenhét esztendős gyerekek? Ez hát az értelme annak az áldozatnak, amelyet a német anya hozott hazájáért, amikor legkedvesebb fiait harcba indította, hogy azután sohase lássa őket viszont? Hát mindez ezért történt? Azért, hogy néhány szánalmas gazember hazánkra tehesse a kezét?
Ezért tartott ki tehát a német katona a nap szúró hevében és hóviharban, éhezve és szomjúhozva, fázva, fáradtan és álmatlan éjszakákon át végtelen menetelések idején? Ezért feküdt a pergőtüzek poklában és a gázharcok lázában anélkül, hogy megtántorodott volna, mindig csak a hazával szembeni kötelességére gondolva, arra, hogy megvédje azt az ellenséggel szemben?
Valóban ezek a hősök is megérdemeltek egy emlékművet:
"Vándor, aki Németországba mégy, jelentsd a hazának, hogy itt nyugszunk, híven és engedelmesen teljesítve hazánkkal szemben kötelességünket." És a haza?
Minél inkább igyekeztem tisztán látni ebben az órában, annál inkább égette a felháborodás, szégyen és gyalázat homlokomat. Mi volt szemem fajdalma ehhez a szenvedéshez képest?
S ami erre következett, a borzalmas napok és még borzalmasabb éjszakák sorozata volt. Tudtam, hogy minden elveszett. Az ellenség kegyében bízni csak őrültek, hazugok vagy gazemberek tudtak. Ezeken az éjszakákon nőtt meg gyűlöletem e gaztett előidézőivel szemben.
A következő napokban saját sorsommal is tisztában voltam. Nevetnem kellett, ha saját jövőmre gondoltam, arra, amely rövid idővel ezelőtt még oly keserű gondokat okozott nekem. Vajon nem volt-e nevetséges a házépítési akarat egy ilyen földön? Végre világos lett előttem az is, aminek be kellett következnie, amitől oly gyakran féltem, amit csak nem akartam hinni.
II. Vilmos volt az első német császár, aki a marxizmusnak békejobbot nyújtott anélkül, hogy meggondolta volna: ezeknek a bitangoknak nincsen becsületük. Mialatt ők a császári jobbot kezükben tartották, másik kezükben már a tört szorongatták.
A zsidókkal nem lehet szövetkezni. Velük csak szigorú számolás lehetséges. Vagy, vagy!
Elhatároztam, hogy politikus leszek.