1918 novemberének végén kerültem vissza Münchenbe. Ezredem pótzászlóaljához osztottak be, amely abban az időben "katonatanácsok" kezében volt. Az egész "üzem" számomra annyira ellenszenves volt, hogy elhatároztam, a lehetőség szerint odébbállok. Egyik hű harctéri bajtársammal, Ernst Schmidttel Traunsteinba mentem, és ott maradtam a tábor feloszlatásáig.
1919 márciusában mentünk vissza Münchenbe. ; A helyzet tarthatatlan volt, és szükségszerűen a forradalom további kifejlődése felé vezetett. Eisner halála siettette a kifejlődést, és végül is az egész forradalom előidézőinek szeme előtt célként lebegő tanácsköztársasághoz, helyesebben az átmeneti zsidó uralomhoz vezetett. (Kurt Eisner radikális szocialista politikus, 1918. novembertől 1919. febr. 21-ig bajor miniszterelnök. )
Ebben az időben rengeteg terv vetődött fel bennem. Naphosszat azon tűnődtem, hogy mit is lehetne tenni. Minden elképzelésemnek a vége azonban annak a józan megállapítása lett, hogy én, mint névtelen, egyáltalán nem rendelkezem azokkal az előfeltételekkel, amelyek a célszerű tevékenységhez szükségesek. Arról még lesz alkalmam beszélni, hogy miért nem csatlakoztam már akkor sem a meglevő pártok egyikéhez sem.
A tanácsköztársaság idején léptem fel először úgy, hogy a központi tanács haragját magamra vontam. 1919. április 27-én, kora reggel le akartak tartóztatni, az a három alak azonban, nekik szegzett karabélyommal szemben, nem rendelkezett a szükséges bátorsággal, s úgy elment, ahogy jött.
Pár nappal München felszabadítása után a második gyalogezrednek a forradalmi események felülvizsgálatát végző bizottságához vezényeltek.
Ez volt az első, többé-kevésbé tisztán politikai tevékenységem.
Pár hétre rá parancsot kaptam, hogy a véderő tagjai részére rendezett tanfolyamon vegyek részt. Ez a tanfolyam azt célozta, hogy a katonák megismerkedjenek az állampolgári gondolkodásmód alapelveivel. Számomra ennek az intézménynek az értéke abban rejlett, hogy lehetőségem nyílt néhány hasonló gondolkodású bajtársam megismerésére, akikkel azután a pillanatnyi helyzetet alaposan megbeszéltem. Valamennyien többé-kevésbé meg voltunk győződve arról, hogy Németországot a novemberi gaztett pártjai: a Centrum és a szociáldemokrácia a kérlelhetetlenül közeledő összeomlástól nem tudják megmenteni és hogy az úgynevezett "polgári-nemzeti" alakulatok sem alkalmasak, a legjobb akarat mellett sem a megtörténtek jóvátételére. Egész sereg feltétel hiányzott ahhoz, hogy a . sikerülhessen. Az idő nekünk adott igazat. / került szóba ami kis körünkben egy új párt alapításának kérdése. A szemünk előtt lebegő alapelvek ugyanazok voltak, amelyek később a "Német Munkáspárt" (Deutsche Arbeiterpartei) megvalósultak. Az újra alapítandó mozgalomnak máris lehetőséget kellett nyújtani arra, hogy a nagy tömegekhez férkőzhessünk, anélkül a munka céltalan és felesleges lett volna. Így döntöttünk a Szociálforradalmi Párt (Socialrevolutionäre Partei) név mellett. Tettük ezt azért is, mert új pártunk alapelvei tényleg forradalmiak voltak. Ennek mélyebb értelme azonban a következőkben rejlett. Akármennyire is foglalkoztam már korábban gazdasági problémákkal, e tevékenységem mindig azok között a keretek között maradt, amelyek a szociális elvek tanulmányozásából adódtak. Csak később, a német szövetségi politika tanulmányozása következtében bővültek ki e keretek. Ez a politika nagyrészt a gazdaság téves megítélésén és a német nép jövő létfenntartási alapjainak a folytonosságán alapult. Mindezek a gondolatok azonban abban a véleményből, hogy a tőke minden esetben a munka eredménye és ehhez képest maga is a tényezőktől függ, amelyek az emberi tevékenységet előmozdítják vagy áthatják. A tőke nemzeti jelentősége pedig éppen abban rejlik, hogy maga is teljes mértékben az állam, tehát a nemzet nagyságától, szabadságától és hatalmától függ. Az összefüggésnek már magában véve is az államnak és nemzetnek a tőke által való támogatásához kellene vezetnie. A tőkének és a független szabadgazdálkodásnak ez az egymásrautaltsága nézetem szerint arra kell kényszerítenie a tőkét, hogy síkraszálljon a nemzet szabadsága, hatalma és ereje érdekében. Ezzel adva volt az államnak a tőkével szemben viszonylag egyszerű és világos föladata: gondoskodnia kellett arról, hogy a tőke az állam szolgája maradjon, ne tekintse magát a nemzet uralkodójának. E felfogásnak megítélésem szerint két feladata volt: életképes nemzeti gazdaság fenntartása, a munkavállalók szociális jogainak a biztosítása. A tiszta tőke, mint a teremtő munka végső eredménye és a maga létét kizárólag spekulációnak köszönő töke közötti különbséget annak idején nem láttam a maga teljes világosságában. Mert eddig nem találkoztam semmiféle olyan körülménnyel, mely efölött gondolkodásra késztetett volna. Erről gondoskodott most már a legalaposabb módon a már említett tanfolyamok előadója, Gottfried Feder. Életemben első ízben volt alkalmam a nemzetközi és kölcsöntőke alapelveivel megismerkedni. Miután Feder első előadását meghallgattam, mindjárt átvillant agyamon annak gondolata, hogy megtaláltam egy új párt alapításának leglényegesebb tételéhez vezető utat.
Feder azzal tette a legnagyobb szolgálatot számomra, hogy kíméletlen brutalitással állapította meg a tőzsde és kölcsöntőke épp annyira spekulatív, mint gazdasági jellegét, valamint, hogy leleplezte a kamat előítéletekkel teli szerepét.
Az alapvető kérdések tekintetében vallott megállapításai annyira helyesek voltak, hogy azok bírálói már elejétől fogva nem annyira az elv elméleti helyességét, hanem sokkal inkább keresztülvitelének gyakorlati lehetőségét vitatták. Ez a körülmény, amely mások szemében Feder megállapításainak gyöngeségét, számomra éppen erejét bizonyította.
A programalkotók feladata nem a dolgok keresztülviteli lehetősége mérvének a megállapítása, hanem a tények tisztázása. Ez azt jelenti, hogy kevésbé kell az úttal törődniük, inkább csak a céllal. A gondolat elvi helyessége a döntő e téren, és nem a keresztülvihetőség nehézsége. Abban a pillanatban, amelyben a programalkotó a teljes igazság helyébe a "célszerűséget" és a "valóságot" helyezi, megszűnik a munkája. Megszűnik a késő emberiség sarkcsillagának lenni, hogy ehelyett mindennapi receptté alacsonyodjék. A mozgalom programalkotója annak célját kell, hogy megállapítsa, kivitelezéséről a politikusnak kell gondoskodnia. Ennek megfelelően az előbbinek gondolatait az örök igazság kell, hogy irányítsa, az utóbbinak tevékenységei közepette a mindenkori gyakorlati valóságot kell szem előtt tartania. Míg egyrészt a politikus jelentőségének próbakövét terveinek és tetteinek eredményességében, tehát azok megvalósításában látjuk, addig a programalkotó végső célja sohasem válhat valóra, mert az emberi gondolat alkalmas igazságok megértésére, kristálytiszta célok kitűzésére, de azok maradék nélküli megvalósítása az emberi gyarlóság és végesség mellett nem fog bekövetkezni.
Minél helyesebb és hatalmasabb egy gondolat, annál kevésbé lehetséges annak maradék nélküli megvalósítása mindaddig, amíg az emberektől függ. Éppen ezért a programalkotó jelentőségét nem céljai eléréséből kell megítélnünk, hanem azok helyességéből és abból a befolyásból, amelyet az adott program az emberiség [ fejlődésére gyakorol. Ha ez nem így volna, akkor a vallások alapítói nem tartoznának a föld legnagyobb emberei közé, mert etikai célkitűzéseiknek a megvalósítása még megközelítőleg sem teljes. Maga a szeretet vallása is csak gyenge visszfénye fennkölt alapítója akaratának: jelentősége abban az irányban rejlik, amelyet az általános emberi kultúra erkölcsi fejlődésének szabott.
A programalkotó és politikus feladatai közötti óriási különbség az oka annak, hogy miért nem egyesült egy személyben szinte sohasem a kettő. Különösen az úgynevezett kicsinyes "eredményekben gazdag" politikusokra vonatkozik ez a megállapítás. Azokra, akiknek tevékenysége valóban csak a "lehetőségek művészete", amint Bismarck általában a politikát szerényen jellemezte. Minél függetlenebbnek érzi magát az ilyen "politikus" a nagy gondolatoktól, annál könnyebbek és láthatóbbak, de mindenesetre gyorsabbak lesznek eredményei. A földi mulandóság a sorsa azután ezeknek az eredményeknek, amelyek gyakran nem élik túl apjuk halálát sem. Az ilyen politikusok műve rendszerint jelentőség nélküli az utókor számára, mert az a jelenben valóban nagy, és a későbbi nemzedékre nézve is nagy jelentőségű, de a döntő kérdések és eszmék mély gyökerei hiányoznak.
Olyanfajta célok, amelyeknek majd csak a távolabbi jövőben lesz jelentőségük, nemigen kamatoznak előharcosainak, és ritkán találnak megértésre a nagy tömegnél, amely sör és tejrendeletek iránt inkább fogékony, mint a messzi jövőbe
tekintő tervek iránt, amelyek megvalósítása csak később következhet be és amelyek hasznát csak az utókor fogja élvezni.
Éppen ezért már csak bizonyos hiúságból is amely mindig rokona a butaságnak a politikusok nagy része távol fogja magát tartani a messzi jövőre szóló tervektől, nehogy a nagy tömeg pillanatnyi rokonszenvét elveszítse. Az ilyen politikus eredményei és jelentősége kizárólag a jelenre vonatkozik, de semmit sem jelent az utókor számára. A kis koponyák nem is igen zavartatják magukat; meg vannak ezzel elégedve.
Más a helyzet a programalkotó esetében. Jelentősége majdnem kizárólag a jövőben van, mert hiszen nemegyszer ő az, akit e világon kívülállónak szoktunk nevezni. Ha igaz az, hogy a politikus művészete a lehetőségek művészete, akkor a programalkotó azok közé tartozik, akikről azt tartják, hogy csak akkor tetszenek az isteneknek, hogyha lehetetlent követelnek és akarnak. Majdnem mindig le kell mondaniuk a jelen elismeréséről, és jutalmuk feltéve, hogy gondolataik halhatatlanok az utókor elismerése.
Az emberiség nagy időszakaiban egyszeregyszer előfordulhat, hogy a politikus a programalkotóval egy személyben egyesül. Minél teljesebb azonban ez az egybeolvadás, annál nagyobb az ellenállás, amely a politikus működésével szemben megnyilvánul. Ő már nem azokért a követelményekért harcol, amelyek a legelső nyárspolgárnak is szembetűnnek, de amelyeket csak kevesen érnek fel ésszel. Éppen ezért élete a szeretet és gyűlölet kohójában izzik. Az embert meg nem értő jelen tiltakozása harcol az utókor elismerésével, azéval, amelyért szintén dolgozik.
Minél nagyobb az ember művének jelentősége a jövő szempontjából, annál kevésbé képes megérteni a jelent és annál nehezebb a harc és gyérebb az eredmény. Ha azonban évszázadok alatt egynek sikerül, akkor talán öreg napjaiban még őt is elérheti későbbi dicsőségének egy gyönge sugara. Mindenesetre ezek a nagyságok csak a történelem maratoni futói; a jelen babérkoszorúja rendszerint már csak a haldokló hős homlokát díszíti.
Közéjük számítanak a világnak azok a nagy harcosai, akiket a jelen nem ért meg, akik azonban mégis készek célkitűzéseikért a harcot végigharcolni. Ők azok, akiket a nép majdan leginkább szívébe zár; mintha az utókor jóvátenni igyekeznék azt, amit a jelen annak idején e nagyságok ellen vétkezett. Életük és működésük hálás csodálat tárgya lesz, és különösen az elesettség napjaiban fog erőt önteni a megtört szívekbe és kétségbeesett lelkekbe.
Ezek közé tartoznak nemcsak az igazán nagy államférfiak, hanem a többi nagy reformátorok is. Nagy Frigyes mellett ott állnak Luther Márton, valamint Wagner Richárd is.
Amikor Feder Gottfried "kamatrabszolgaság megtörése" című első előadását hallottam, mindjárt tisztában voltam azzal, hogy itt oly elméleti igazságról van szó, amelynek a német nép szempontjából óriási a jelentősége. A tőzsdei tőkének a nemzeti gazdaságtól való éles elkülönítése alkalmat nyújtott arra, hogy felléphessünk a német gazdaság nemzetközivé tétele ellen anélkül, hogy a tőke elleni harccal veszélyeztetnénk a független népi önfenntartás alapjait. Németország fejlődése sokkal világosabban állott már szemem előtt, semhogy ne tudtam volna, hogy a legnehezebb harcot nem az ellenséges népek ellen, hanem a nemzetközi töke ellen kell megvívnunk. Feder előadásában ennek az eljövendő küzdelemnek hatalmas jelszavát láttam.
A későbbi fejlődés e tekintetben is igazolta előérzetünket. Ma már nem nevetnek rajtunk a megbízhatatlan polgári politikusok sem. Ma már ők is belátják feltéve, ha nem állunk tudatos hazudozókkal szemben , hogy a nagy tőzsdetőke nemcsak a legnagyobb háborús uszító volt, hanem még ma, a harc befejezése után sem hagy fel a békét pokollá változtatni akaró tevékenységével. A nemzetközi pénz és kölcsöntőke elleni küzdelem legfontosabb programpontjává lett a német nemzet gazdasági függetlenségéért és szabadságáért vívott küzdelemnek.
Ami a gyakorlati politikusok aggályait illeti, arra csak a következőket felelhetem: Mindazok az aggályok, amelyeket a kamatrabszolgaság megtörésének borzalmas gazdasági eredményeiként hangoztatnak, feleslegesek. Az eddigi gazdasági szabályokkal is nagyon rosszul járt a német nép, a nemzeti létfenntartás kérdéseiben való állásfoglalás pedig igen élénken emlékeztet a korábbi idők hasonló szakértőinek véleményére, többek között a bajor orvosi tanácsnak a vasút bevezetésével kapcsolatban tett szakvéleményére. Ennek a nagy tekintélyű testületnek aggodalmai, mint ismeretes, később sem nyertek igazolást: az "új gőzparipa" vonatainak utasai nem szédültek el, azok sem lettek betegek, akik azt láttak, és "feleslegesek voltak a deszkapalánkok is, amelyekkel az új berendezést láthatatlanná akarták tenni. Csak ezeknek az úgynevezett "szakértőknek" a feje előtt lévő deszkafalak maradtak meg az utókor számára is.
Továbbá meg kell jegyeznünk a következőket. Minden, még a legnagyszerűbb gondolat is veszedelemmé lesz, hogyha öncélként jelentkezik, pedig a valóságban csak annak eszköze. Számomra és minden valódi nemzeti szocialistára nézve pedig csak egy cél létezik: a nép és a haza üdve.
Fajtank és népünk fennállásának és szaporodásának a biztosítása, gyermekeink eltartása, vérünk tisztántartása, a haza szabadsága és függetlensége az, amiért nekünk harcolnunk kell, hogy népünk is teljesíthesse azt a feladatát, amelyre őt a világmindenség teremtője elhívta.
Minden gondolatnak, minden célkitűzésnek, minden tannak és minden tudománynak ezt a célt kell, szolgálnia. Mindent ebből a szempontból kell megvizsgálnunk és célszerűségéhez képest felhasználnunk vagy elvetnünk. Így nem merevedhet egyetlen elmélet sem halálos tanná, mert mindennek az életet kell szolgálnia. Gottfried Feder megállapításai adták meg nekem az ösztönzést arra, hogy ezzel, az általam még kevéssé tanulmányozott kérdéssel is alaposabban foglalkozzam.
Ismét tanulni kezdtem, és csak most jutottam el igazán a zsidó Karl Marx élete tartalmának és akaratának igazi megismeréséhez. "Das Kapital"-ját csak most értettem meg, akárcsak a szociáldemokráciának a nemzeti gazdaság elleni harcát, amely valóban csak a nemzetközi pénz és tőzsde számára készíti elő az utat.
Ezek a tanfolyamok még más szempontból is nagy jelentőségűek voltak számomra.
Egy napon szólásra jelentkeztem. Az egyik résztvevő azt hitte, hogy a zsidóság mellett lándzsát kell törnie, és hosszú előadásban kezdte őket védelmébe venni. Ez késztetett szólásra. A tanfolyam résztvevőinek túlnyomó többsége az én álláspontomra helyezkedett. Ennek eredménye az lett, hogy pár nappal később parancsot kaptam bevonulásra, az egyik müncheni ezredhez, úgynevezett "kiképző tisztként".
A csapat fegyelme abban az időben meglehetősen gyönge volt. Még magán viselte a katonatanácsok korszakának hatását. Csak lassan és elővigyázatosan lehetett megkísérelni az úgynevezett "önkéntes" fegyelem helyébe amint Augiasnak ezt az istállóját Kurt Eisner oly szépen nevezte ismét a katonai fegyelmet s alárendeltséget bevezetni. A csapatokat nemzeti és hazafias érzelemre és gondolkodásmódra kellett nevelni. E két irányban kellett kifejtenem tevékenységemet új beosztásomban.
Nagy kedvvel és szeretettel fogtam a munkához. Első ízben nyílt alkalmam arra, egy nagyobb hallgatóság előtt beszéljek; amit korábban, anélkül, hogy tudtam volna, puszta érzésből feltételeztem magamról, megvalósult; tudtam "beszélni", a hangom is jobb lett, úgy, hogy legalábbis akis legénységi szobákban mindenütt eléggé hallhatóan beszéltem.
Egyetlen feladat sem lett volna kedvesebb számomra, mint ez, mert elbocsátásom előtt még szívemhez igazán közel fekvő és hasznos szolgálatokat tehettem ennek az intézménynek, a hadseregnek.
Eredményről is beszélhettem; bajtársaim százait, sőt ezreit vezettem vissza előadásaimmal népünkhöz, hazánkhoz. "Nemzetivé" tettem a csapatot, és ez úton az általános fegyelem erősítéséhez én is hozzájárultam.
Ismét megismertem a hasonló gondolkodású bajtársaimnak egész sorát, akik később az új mozgalom törzsét képezték.