1919, 20. és 21-ben magam is több polgári gyűlésen vettem részt. Ezek mindig ugyanazt a hatást tették rám, mint gyermekkoromban a parancsra szedett csukamájolaj. Az ember vegye be, mondják, az nagyon jó, de gyalázatos íze van. Ha az ember a német népet összekötözné, és erőszakkal ezekre a polgári gyűlésekre hajtaná, és az előadás végéig az összes ajtókat zárva tartaná, senkit sem engedne ki, talán egynéhány évszázad leforgása alatt így is eredményt lehetne elérni. Az bizonyos azonban, hogy ilyen körülmények között nem örülnék az életnek, és akkor inkább nem lennék német. Mivel azonban ezt Istennek hála nem lehet megtenni, ne csodálkozzék tehát az ember azon, hogy az egészséges, 11 romlatlan nép úgy irtózik ezektől a "polgári nagygyűlések"-től, mint ördög a tömjénfüsttől. Jómagam megismertem a polgári világnézetnek ezeket a prófétáit, és igazán nem
Csodálkozom azon, hogyha a kimondott szónak semmi néven nevezendő jelentőséget sem tulajdonítanak. Megjelentem annak idején a Demokraták, a Német Nemzetiek, a Német Néppártiak és a Bajor Néppártiak (Bajor Centrum) gyűlésein. Ami ezeken a gyűléseken azonnal feltűnt, az a hallgatóság egyöntetű zártkörűsége volt. Majdnem kizárólag párttagok voltak jelen. Az egész úgy, ahogy volt, fegyelmezetlenül, inkább egy kártyaklubhoz, semmint olyan népnek a gyűléséhez hasonlított, amelyik a legnagyobb forradalmát élte át. Az előadók a programjukra való tekintettel mindent elkövettek, hogy a békés hangulatot minél jobban megőrizzék. Beszéltek, helyesebben felolvasták beszédjüket egy tartalmas újságcikk vagy egy tudományos előadás formájában. Kerültek minden erőteljes kifejezést, egy-egy gyöngéd viccet engedtek meg maguknak, amelyet a tekintélyes elnöki asztal kötelességszerűen nevetéssel honorált, ha nem is hangosan, ha nem is kihívó módon, hanem előkelően, halkan és mérsékelten.
Valójában hogyan nézett ki ez az elnöki emelvény? Egy alkalommal a müncheni sonnenstrassei Wagner-teremben voltam szem és fültanúja egy ilyen gyűlésnek. A lipcsei népek csatája évfordulóját ünnepelték. A beszédet egy tekintélyes öreg úr, valamelyik egyetem professzora tartotta, helyesebben olvasta. Az emelvényen az elnökség ült. Balra egy monoklis, jobbra egy monoklis és közöttük egy monokli nélküli, valamennyien császárkabátban, úgyhogy az emberre egy halálos ítéletet hozó törvényszék vagy pedig ünnepélyes keresztelő, tehát inkább vallásos ténykedés benyomását keltette. Az úgynevezett beszéd, amely nyomtatásban talán egész jó lett la, hatásában kifejezetten borzalmas volt.
Háromnegyed óra múltán az egész gyülekezet az átszellemülés állapotába esett, melyet csak egyes embereknek és nőcskéknek kivonulása, a pincérnők sürgése-forgása és a nagyszámú hallgatóság ásítozása zavart meg. Három munkás mögé ültem Ezek, akiket a kíváncsiság hozott ide, vagy pedig megbízásból jelentek időről időre rosszul titkolt arcfintorgatással néztek egymásra, végül pedig egymást oldalba lökték, és erre, mint adott jelre csöndben elhagyták a termet. Az ember látta rajtuk, hogy semmi szín alatt sem akarnak zavart kelteni. Ennél a társaságnál igazán nem is volt rá szükség.
Végre a gyűlés vége felé közeledett. Miután a professzor, akinek hangja egyre halkabb lett, előadását befejezte, a két monoklis között ülő gyűlésvezető felemelkedett helyéről, lecsapott a jelenlévő német testvérekre, és kifejezésre juttatta háláját és köszönetét azért az egyedülálló, nagyszerű előadásért, amelyet X. Y. professzor úr oly élvezetes, alapos és mélyenszántó módon tartott, és amely a szó nemesebb értelmében vett belső élmény, igen, egy nagy tényleges "cselekedet" Ennek az áldozatos órának a megszentségtelenítését jelentené úgymond , azután az előadás után hozzászólások következnének, úgyhogy az összes jelenlévő óhajához híven eláll a zárszó jogától, és ehelyett kiáltsák: "Mi testvériségben egységes nép vagyunk stb." Végül felszólította a jelenlévőket, hogy énekeljék el a német himnuszt. Erre énekelni kezdtek, és nekem úgy tetszett, mint hogyha már a második versszaknál kevesebb hangot hallanék, és csak a refrénnél hangoznék ismét teljesebben az ének. De mit számít ez akkor, hogyha egy ilyen ének teljes méltósággal száll a német nemzet lelkéből az ég felé. Ezzel vége volt a gyűlésnek, is mindenki sietett, hogy mielőbb kijusson a teremből, az egyik a sörözőbe, a másik a kávéházba, ismét mások a szabad levegőre. Igen! Ki a szabad levegőre! Ez volt az én érzésem is. Ez legyen tehát a dicsőítése százezernyi porosz és német hős küzdelmének? Gyalázat! És ismét gyalázat!
Ez valóban tetszhetik a kormánynak. Ez valóban "békés" gyülekezés. A miniszternek nem kell aggodalmaskodnia békéért és rendért. Nem kell félnie attól, a lelkesedés hullámai átcsapnak a polgári tisztesség korlátain, hogy az emberek a lelkesedés mámorában kivonulnak a teremből, de nem azért, hogy a kávéházba a vendéglőbe siessenek, hanem hogy négyes sorokban együtt, egyszerre lépve a "Deutschland hoch in Ehren" hangjával ajkukon a város utcáira vonuljanak, és békére vágyó rendőrségnek kellemetlenségeket okozzanak. Nem! Ilyen állampolgárokkal meg lehetnek elégedve.
Ezzel szemben a nemzeti szocialista gyűlések kétségtelenül nem voltak "békés" gyülekezetek. Itt igenis összecsaptak két világnézet hullámai egymással, és azok árultak egy-egy hazafias ének gépies ledarálásával, hanem a népi és nemzeti kedélyek fanatikus kitöréseivel.
Mindjárt kezdettől fogva fontos volt, hogy a mi gyűléseinken a fegyelmet és a s vezetőségének tekintélyét feltétlenül biztosítsuk. Amit mi beszéltünk, az nem polgári "előadó" erőtlen fecsegése volt, hanem hangjánál és tartalmánál fogva alkalmas arra, hogy az ellenfelet kihívja. Márpedig ellenfelek voltak a mi gyűléseinken! Milyen gyakran jöttek be tömött sorokban, köztük egyes lázítókkal, arcukon a belső meggyőződéssel: "Ma végzünk veletek!" Óh igen! Milyen gyakran jöttek be a szó szoros értelmében oszlopokban vörös barátaink azzal a beléjük vert feladattal, hogy leszámoljanak velünk. Mily gyakran állították élére a kérdést, hogy azután csak a mi gyűlésvezetőségünk és teremőrségünk kérlelhetetlen ereje mentse meg a kínos helyzetet. Minden oka meg volt ellenfeleinknek arra, hogy fellépjenek velünk szemben. Már falragaszaink vörös színe is csábította őket gyűléseinkre. A ; békés polgárság felháborodott azon, hogy mi is a bolsevisták vörös színéhez nyúltunk, és abban nagyon kétértelmű dolgot láttak. A nemzeti lelkek csöndben már azt a vádat suttogták egymás között, hogy alapjában véve mi is a marxizmusnak hajtásai vagy csak álruhába öltözött marxisták, helyesebben szocialisták vagyunk. Mert ezek a koponyák a mai napig sem érik fel ésszel a szocializmus és a marxizmus közötti különbséget. Különösen igazoltnak látták álláspontjukat akkor, amikor arra a felfedezésre jutottak, hogy mi a gyűléseinken nem "hölgyeket" és "urakat", hanem néptársakat és néptársnőket üdvözöltünk, és egymás között csak párttagokról beszéltünk. Milyen gyakran felkacagtunk, ha ezekre a beijedt polgári nyulakra gondoltunk, akik nem tudják megfejteni keletkezésünk, célkitűzéseink és céljaink rejtélyét.
Falragaszaink vörös színét gondos és alapos mérlegelés után választottuk, hogy ezáltal is magunkra hívjuk a baloldal figyelmét, felháborodást keltsünk benne és rábírjuk gyűléseink látogatására már csak azért is, hogy ezekkel az emberekkel összeköttetésbe kerülhessünk.
Érdekes volt ezekben az években ellenfeleink tanácstalanságának és tehetetlenségének megfigyelése a folyton változó harci módjukon keresztül. Először arra szólították fel követőiket, hogy ne is vegyenek tudomást rólunk, és tartsák magukat távol gyűléseinktől. Ezt általában követték is. Minthogy azonban az idők folyamán mégis eljöttek, és a megjelentek száma lassan, de folytonosan emelkedett, és tanaink hatása látható volt, a vezérek lassanként idegesek lettek. Nyugtalanul arra a meggyőződésre jutottak, hogy nem szabad tétlenül nézniük a fejleményeket, hanem erőszakkal kell végét vetni mozgalmunknak. Felszólították az "osztályöntudatos proletariátus"-t, hogy gyűléseinkre tömegesen menjenek el és a proletariátus vasöklével sújtsanak le a "monarchista reakciós" izgatókra.
Ebben az időben gyűléseink már háromnegyed órával a kezdetük előtt tömve } voltak munkásokkal. Gyűléseink egy-egy puskaporos hordóhoz hasonlítottak, amely minden pillanatban levegőbe repülhetett, és amely mellett már ott égett a 1 kanóc. Mégis mindig másként történt. Az emberek ellenségeinkként jöttek be, és ha nem is mint követőink távoztak el, de mégis mint olyanok, akik már bírálat tárgyává teszik saját tanaikat. Lassanként azonban mégis úgy volt, hogy háromórás előadásaink után tagjaink és ellenfeleink egy egységes, lelkes tömeget képeztek.
Most volt igazán okuk a vezetőknek az aggodalomra, és most ismét azokhoz fordultak, akik már régen kikeltek harcmodorunk ellen, és akik most, igazuk tudatában arra az álláspontra helyezkedtek, amely szerint az egyedüli helyes út a munkásoknak gyűléseinkről való kitiltása. A munkások tehát nem jöttek többé, vagy ha mégis, akkor kevesebben jöttek. Ez az állapot csak rövid ideig tartott. Azután a játék ismét elölről kezdődött.
A tilalmat nem tartották be az elvtársak, ismét egyre többen látogatták gyűléseinket, és végre újra a radikális harcmodor hívei kerekedtek felül. A jelszó ismét erőszakos elnémításunk lett.
Ha azután kéthárom, gyakran nyolctíz gyűlés után rájöttek arra, hogy robbantásunkról könnyebb beszélni, mint azt végre is hajtani, és hogy minden gyűlésünk a vörös harci csapatok visszavonulását jelentette, akkor lassanként kiadták a másik jelszót: "Proletár elvtársak és elvtársnők! Kerüljétek a nemzetiszocialista izgatók gyűléseit!" Ugyanezt a harcmodort lehetett a vörös sajtóban is észlelni. Egyszer azt kísérelték meg, hogy agyonhallgassanak, máskor viszont amikor meggyőződtek ennek a kísérletnek a céltalanságáról ismét az ellenkező végletbe csaptak át. Naponta "megemlékeztek" rólunk valamilyen formában. Leggyakrabban oly módon, hogy egész valónk nevetséges voltát bizonyították a munkások előtt. Egy idő után azonban ezeknek az uraknak érezniük kellett, hogy nem tudtak ártani nekünk, hanem ellenkezőleg, használtak. , mert hiszen sokan kérdezhették, hogy miért pazarolnak olyan sok puskaport egy ilyen "nevetséges" jelenségre. Az emberek kíváncsiak lettek. Egyik cikk a másik után hangoztatta a mi gazságunkat, amelyet ismételten újra meg újra be akartak bizonyítani. Botrányok sorozatával igyekeztek lehetetlenné tenni bennünket. Nem izgatta őket, hogy kijelentéseik elejétől végig valótlanságok voltak. Rövid idő alatt rájöttek, hogy ezek a támadások is csak felkeltették és mozgalmunkra irányították az általános figyelmet.
Annak idején az volt az álláspontom, hogy tökéletesen mindegy, hogy ellenfeleink nevetnek rajtunk vagy rágalmaznak bennünket, paprikajancsinak vagy gazembernek neveznek, a fontos, hogy megemlékezzenek rólunk, ismételten foglalkozzanak velünk, úgy, hogy lassanként a munkások szemében olyan hatalomként tűnjünk fel, amellyel egyedül kell majd leszámolniuk. Egy szép napon úgyis meg fogjuk mutatni a zsidó sajtóbanditáknak, hogy mi valójában mit akarunk és a valóságban kik vagyunk.
Gyűléseink közvetlen felrobbantása mégsem következett be, aminek valószínű oka ellenfeleink vezetőinek hihetetlen gyávasága volt. Minden kritikus esetben kis senkiket küldtek előre, és maguk legfeljebb a termeken kívül várták a robbantás eredményét.
Az uraknak a terveiről majdnem mindig pontos értesülést szereztünk. Ezt nemcsak úgy értük el, hogy célszerűségi szempontokból sok párttagunkat bedugdostuk a vörös alakulatokba, hanem mert maguk a vörös irányítók is ebben az esetben nagyon hasznosan fecsegtek. Nem tudtak hallgatni akkor, ha valamit kiagyaltak, sőt már akkor elkezdtek kotkodácsolni, amikor a tojást még le sem rakták! Így a legkimerítőbb híreket kaptuk már akkor, amikor a vörös robbantó alakulatoknak még halvány fogalmuk sem volt arról, hogy milyen parancs vár rájuk.
Ezek az idők arra késztettek bennünket, hogy gyűléseink biztonságát magunk vettük a kezünkbe. A hatósági védelemre sohasem lehet számítani. Ellenkezőleg. Ez közbelépésével rendszerint csak a rendzavarók segítségére siet. Valójában a hatósági beavatkozás egyetlen eredménye a gyűlés feloszlatása, tehát bezárása. Márpedig ez volt az ellenfél részéről kiküldött rendzavaró elemek egyetlen célja.
Általában e tekintetben a rendőrség olyan gyakorlatot honosított meg, amely a legborzalmasabb jogtalanság. Ha ugyanis bizonyos fenyegetések következtében a hatóság tudomására jut, hogy egy gyűlés megzavarásának a veszélye fenyeget, akkor ez a hatóság nem a zavargókat tartóztatja le, hanem egyszerűen megtiltja a többi ártatlannak a gyűlés megtartását. Erre a bölcsességre az ilyenfajta rendőri lelkek még büszkék is. Ők ezt "törvénytelenség megakadályozására szolgáló" elővigyázatossági intézkedésként kezelik.
A mindenre kész bandita tehát mindenkor képes tisztességes emberek politikai tevékenységének és mozgalmának a lehetetlenné tételére. A nyugalom és rend nevében az államtekintély meghajlik a banditák előtt, és az ellentábort kérleli, hogy lehetőleg ne provokálja amazokat. Ha tehát a nemzetiszocialisták akartak bizonyos helyeken gyűléseket tartani, és erre a szakszervezetek kijelentették, hogy ez tagjaik részéről ellenállást fog kiváltani, akkor a rendőrség nem ezeket a zsaroló alakokat csukta le, hanem a mi gyűléseinket tiltotta be. Igen! A törvénynek ezek a szervei képesek voltak velünk mindezt nemegyszer írásban közölni.
Ha az ember ilyen eshetőségekkel szemben meg akarta magát védeni, gondoskodnunk kellett arról, hogy a zavargás megkísérlését már önmagában lehetetlenné tegyük.
Meg kell gondolnunk még azt is, hogy minden olyan gyűlés, amelynek védelmét kizárólag a rendőrség biztosítja, lejáratja rendezőit a nagy tömegek szemében.
Az olyan gyűlések, amelyek csak nagy rendőri készenlét mellett tarthatók meg, nem gyakorolnak eredményes hatást, mert a nép alacsonyabb rétegeit csak akkor lehet megnyerni, ha a mozgalom erejét is látja.
Miként a bátor férfi könnyebben hódítja meg az asszonyszíveket, mint a gyáva alak, éppen úgy előbb férkőzik a hősi mozgalom a nép szívéhez, mint az olyan gyáva megmozdulás, amely létét csak rendőrségi védelemnek köszönheti.
Különösen ez utóbbi körülményre való tekintettel kellett fiatal pártunknak arra ügyelnie, hogy fennmaradásáról maga gondoskodjék, önmagát védje és az ellenfél terrorját maga törje le.
A gyűléseink védelme két pilléren nyugodott:
1. erélyes és lélektanilag helyes gyűlésvezetésen;
2. szervezett rendezői gárdán.
Ha mi, nemzeti szocialisták annak idején gyűlést tartottunk, akkor annak mi voltunk az urai és nem mások. Ezt a jogunkat szüntelenül, minden percben a legélesebben hangsúlyoztuk. Ellenfeleink teljesen tisztában voltak vele, hogy az, aki kihívó magatartást tanúsít, kérlelhetetlenül kiröpül még akkor is, ha mi csak tizenketten állottunk volna félezer emberrel szemben. Akkori gyűléseinken, különösen a Münchenen kívül tartott gyűléseken, tizenöt-tizenhat nemzetiszocialistára öt-hat-hét, sőt nyolcszáz ellenfél esett. Ennek ellenére sem tűrtünk semmi kihívást, és gyűléseink látogatói nagyon jól tudták, hogy mi inkább agyonveretjük magunkat, semhogy meghajoljunk az erőszak előtt. Nemegyszer történt meg, hogy párttagjaink maroknyi csoportja verekedett hősiesen az ordítozó, öklöző vörös túlerővel.
Bizonyos, hogy ilyen esetekben azt a tizenöt-húsz embert végeredményben a túlerő leverte volna, de az ellenfél tudta, hogy ez előtt legalább kétszer vagy háromszor annyiuknak jut fejbeverés osztályrészül, és ezt nem szívesen kockáztatta.
Mi e tekintetben a marxista és polgári gyűléstechnika tanulmányozásából igyekeztünk tanulni és tanultunk is.
A marxisták kezdettől fogva vak fegyelmezettséget tanúsítottak, úgyhogy a marxista gyűlés megzavarásának gondolata, legalábbis polgári részről, fel sem merülhetett. Annál inkább foglalkoztak ezzel a vörösök. Ők ezen a téren lassanként nemcsak bizonyos művészetre tettek szert, hanem olyan messze mentek, hogy a birodalom nagy területein egy nem marxista gyűlést is már a proletariátus kihívásának nyilvánítottak. Különösen fennállott azokra az esetekre, ha a drótok rángatói attól tartottak, hogy egy ilyen gyűlésen saját bűnlajstromukat sorolják fel és leleplezik népnek hazudó és népcsaló tevékenységük aljasságát. Mihelyt egy ilyen gyűlést meghirdettek, az egész vörös sajtó nagy ordítozásban tört ki, és emellett ezek a hivatásos törvénytiprók nemegyszer elsőként fordultak a hatóságokhoz azzal a gyors és fenyegető kéréssel, hogy a "proletariátusnak ezt a kihívását", "súlyosabb következmények elkerülésének lehetősége végett", azonnal tiltsák be.
A hatósági tisztségviselő rangja szerint választották meg kérésük hangját, és célt értek. Ha azután az ilyen pozícióba kivételesen valóban német hivatalnok és nem egy hatósági jogkörrel felruházott báb ült, és ezt a szemtelen hangot leintette, akkor került sor az ismert felhívásra úgymond "ne tűrjék a proletariátus kihívását, hanem tömegesen jelenjenek meg a gyűléseken, hogy a proletariátus kérges öklével akadályozzák meg a polgári elemek gyalázatos kihívását".
Érdemes egy ilyen polgári gyűlést látni, a szerencsétlen gyűlés vezetőségét megfigyelni és félelmüket átélni. Nem egy alkalommal egyszerűen lemondották ilyen fenyegetések hatása alatt a gyűlést. Félelmük mindig oly nagy volt, hogy 8 óra helyett háromnegyed kilenckor vagy kilenckor nyitották meg. Az elnök akkor a vég nélküli bókolások után azon fáradozott, hogy bebizonyítsa az ellenzék urainak s férfiak látogatása feletti örömüket (tiszta hazugság!), akik azért nincsenek velük egy véleményen, mert csak kölcsönös eszmecsere útján (amelyet akkor mindjárt elöljáróban megengedett) lehet közelebb hozni a felfogásokat, felébreszteni az ellenfél megértését és az ellentétek áthidalását lehetővé tenni. Emellett még biztosította, hogy ennek a gyűlésnek semmi szín alatt sem az a célja, hogy az embereket eddigi felfogásuk megváltoztatására bírja, éppenséggel nem! Csak legyen boldog "mindenki a saját felfogásában, de engedje meg, hogy a másik is boldog legyen és éppen ezért kéri, hogy az előadót, aki amúgy sem lesz "túlságosan hosszú", hallgassák meg és ne kürtöljék világgá e gyűlés útján is a szégyenteljes testvérháborút.
Persze a baloldali testvérek eziránt kevés megértést tanúsítottak. Így azután mielőtt az előadó belekezdett volna mondókájába, már kénytelen volt nemegyszer a legvadabb gúnyolódás közepette összepakolni, és az embernek szinte az volt a benyomása, hogy örül, és hálás a sorsnak azért, hogy ezt a vértanúságos vesszőfutást megrövidítette. Hihetetlen zenebona közepette hagyták el az ilyen polgári gyűlés bajnokai az arénát, feltéve, hogy nem gurultak bevert fejjel a lépcsőn lefelé. Erre éppen elég példa volt.
Így a marxisták számára mindig valami újat jelentenek a mi gyűléseink és különösen azok lefolyásának módja. Annak biztos tudatában jöttek be ezekre is, hogy az általuk gyakran megjátszott játékot természetesen nálunk is megismételhetik. , Ma végzünk velük!" Milyen gyakran kiáltotta egyik-másik oda ezt a mondatot lágy hangon gyűléseinkre való bevonulásuk alkalmával, hogy azután még mielőtt másodszor is kitáthatta volna a száját, villámgyorsan a terem bejárata előtt szedje össze magát.
Mindenekelőtt a gyűlés vezetésének a módja volt nálunk más. Nem koldultunk azért, hogy előadásunkat engedélyezzék. Nem is biztosítottuk mindenki számára már bevezetőül a vég nélküli hozzászólás jogát, hanem röviden megállapítottuk, hogy mi vagyunk a gyűlés urai, a házigazda joga ennek következtében bennünket illet, és aki közbe mer szólni, kérlelhetetlenül kirepül oda, ahonnan jött. Kijelentettük, hogy ilyen rendzavarókért semmi néven nevezendő felelősséget nem vállalunk. Ha időnk engedi és helyesnek tartjuk, akkor megengedjük a vitát, ha nem, akkor nem lesz vita és most pedig az előadó urat, X. Y. párttagtársunkat illeti a szó, Már ezen csodálkoztak.
Emellett szigorúan szervezett teremőrséggel rendelkeztünk. A polgári pártoknál az ilyen teremvédelem vagy jobban mondva rendezői szolgálat rendszerint olyan urak feladata volt, akik azt képzelték magukról, hogy koruk tekintélyt és tiszteletet parancsol velük szemben. Minthogy pedig a marxista alapon lázított tömeg a korral, tekintéllyel és tisztelettel a legkisebb mértékben sem törődött, a polgári teremőrségnek gyakorlati jelentősége a semmivel volt egyenlő.
Mindjárt nagygyűlési tevékenységünk kezdetén megvetettem a teremőrség szervezetének mint rendező gárdának az alapjait; ez a teremőrség valóban csupa fiatal emberből állott. Részben harctéri bajtársaim voltak, mások viszont a párt fiatal tagjainak köréből kerültek ki, akiket mindjárt kezdettől fogva arra neveltünk, hogy terrort csak terror által lehet megtömi, és hogy ezen a földön a bátor és határozott fellépés mindig eredménnyel jár. Tudatukba véstük, hogy mi olyan hatalmas, nagy és felemelő eszméért harcolunk, amelyet érdemes a legutolsó csepp vérünkkel is megvédelmezni. Arra neveltük őket, hogyha egyszer az értelem hallgatásra kényszerül, akkor az erőszaké a végső döntés joga, és hogy a védelem legjobb fegyvere a támadás.
Megértettük, hogy a mi rendfenntartó gárdánknak az kell hogy legyen a híre, hogy nem vitatkozó klub, hanem a legvégsőkre kész harci együttes. Mennyire vágyott ez az ifjúság ilyen feladatra. Mennyire kiábrándult ez a háborús nemzedék, tele undorral és megvetéssel a polgári gyámoltalanságból!
Mindenki előtt világossá vált, hogy a forradalom csak a nép polgári vezetésének gyöngesége miatt volt lehetséges. A német nép védelmére szükséges öklök meglettek volna, csak a fej hiányzott, amely ezeket igénybe vegye. Milyen ragyogó szemmel néztek rám ezek az ifjak, amikor küldetésük szükségességéről beszéltem nekik. Újra meg újra bebizonyítottam, hogy e föld minden bölcsessége eredménytelen marad, ha az erő nem teljesíti a maga kötelességét, hogy a béke nyájas istennője csak a hadisten oldalán járhat, és hogy a béke minden nagy tettének szüksége van az erő védelmére és segítségére. Mennyivel élénkebb formában
Jelentkezett előttünk a védkötelezettség nagy gondolata! Nem mint az öreg, megcsontosodott hivatalnoklelkek elmeszesedett szellemében egy halott ország halott tekintélyének a szolgálata, hanem saját népünk létéért mindig, minden körülmények között és mindenütt életét áldozni kész kötelesség élő felismerése.
És hogy sorakoztak a zászló alá ezek az ifjak! Darázsrajként rontottak a gyűléseink zavaróira, tekintet nélkül azok túlerejére és a véres áldozatra. Egy nagy gondolat vezérelte őket: az, hogy szent hivatásuk szabad utat biztosítson mozgalmunk részére.
1920 nyarának derekán rendezőgárdánk szervezetei már lassan határozott alakot öltöttek, hogy 1921 tavaszán már századokra tagozódjanak, amelyek azután csoportokra oszlottak. Erre sürgős szükség volt, mert közben a gyűléseken kifejtett tevékenységünk állandóan növekedett. Még gyakran jöttünk össze a müncheni Hofbräu dísztermében, de már gyakrabban a város nagyobb termeiben. A Bürgerbräu díszterme és a Münchner Kindl pincéje volt színhelye 192021 őszén és telén az egyre hatalmasabb tömeggyűléseinknek, amelyeknek képe mindig ugyanaz volt. Az N. S. D. A. P. gyűléseit mindig jóval kezdetük előtt túlzsúfoltság miatt rendőrileg kellett lezárni.
Rendezőgárdánk szervezése igen fontos kérdés megoldásához vezetett. Mozgalmunknak eddig sem pártjelvénye, sem pártzászlaja nem volt. Ilyen jelvények hiánya pedig nemcsak pillanatnyi hátrányt jelentett, hanem elviselhetetlen volt a jövőre nézve is. Ez a hátrány különösen abban rejlett, hogy a párt tagjai nélkülözték összetartozásuk minden jelét. A jövőre nézve nélkülözhetetlen volt egy olyan jelvény megalkotása, amelyet a mozgalom jelképeként a nemzetköziségnek neki lehet szegezni.
Ifjúságom idején gyakran volt alkalmam felismerni és megérteni, hogy az ilyen jelvénynek lélektanilag óriási a jelentősége.
A háború után Berlinben éltem át a szocialistáknak a királyi palota előtt és a Lustgartenben tartott tömegfelvonulásait. A vörös zászlótenger, vörös karszalagok és vörös virágok ennek a tüntetésnek, amelyen hozzávetőleges becslésem szerint mintegy 120000 ember vett részt, külsőleg is hatalmas tekintélyt kölcsönöztek. Magam is éreztem és megértettem, hogy milyen könnyen behódol az ilyen látványos, lenyűgöző hatású színházi varázsnak a nép gyermeke.
A polgárságnak, amely pártpolitikailag semmi néven nevezendő világnézetet nem jelent és nem képvisel, nem volt saját zászlaja. A polgárság "hazafiak"-ból állott és a birodalom zászlaja alatt szaladgált.
Ha ezek a színek világnézetet jelképeztek volna, akkor meg lehetett volna érteni, hogy az államhatalom birtokosai e színeket egyben saját világnézetük jelképének látták, mert a világnézetük jelképe saját tevékenységük következtében lett állami és birodalmi lobogóvá.
A dolog azonban nem így állott.
A birodalmat nem a német polgárság közreműködésével tákolták össze, és a zászló a háború öléből pottyant ki. Ezzel azután valóban csak állami lobogó lett és világnézet szempontjából semmiféle jelentősége nem volt. Csak a német nyelvterületek egy pontján. Német-Ausztriában volt polgári pártzászló jellege e színeknek. Az ottani nemzeti érzelmű polgárság egy része ugyanis az 1848as év fekete-piros-arany színeit saját pártzászlajává avatta, és ezzel olyan szimbólumra tett szert, amely világnézeti szempontból ugyan minden jelentőség nélküli, állampolitikai tekintetben mégis forradalmi jellegű volt. Ennek a fekete-piros-arany zászlónak annak idején a legelkeseredettebb ellenségei és ezt ne felejtsük el soha a szociáldemokraták és keresztényszocialisták, illetve klerikálisak voltak. Ok voltak azok, akik ezeket a színeket gyalázták, bemocskolták és bepiszkították éppen úgy, mint ahogy később, 1918-ban a fekete-ezüst-pirossal tették. Mindenesetre a fekete-piros-arany az öreg Ausztria német pártjainak 1848as színe volt, tehát olyan időszaké, amely bár fantasztikus lehetett, egyénenként a legtisztességesebb német lelkeket is uralmába kerítette, jóllehet a háttérben láthatatlanul mégis a zsidó volt a mozgatója ezeknek az eseményeknek. Kétségtelen, hogy csak az 1918-as hazaárulás és a német javak szemérmetlen elherdálása után lettek e színek a marxizmus és a centrum számára oly rokonszenvesek, hogy azokat mint legnagyobb szentségüket tiszteljék, és az egykor általuk úgy gyűlölt zászló védelmére külön osztagokat szervezzenek.
Így 1920-ig a marxizmussal szemben semmiféle zászló nem állott, amely a világnézetileg ellenséges sarkot testesítette volna meg. Mert igaz ugyan, hogy a német polgárság jobbérzésű pártjai 1918 után nem voltak kaphatók arra, hogy a most egyszerre felfedezett fekete-piros-arany birodalmi zászlót saját jelképüknek tekintsék, az újabb fejlődéssel sem tudtak a jövőt illetőleg semmi egyéni programot szembeállítani, a legjobb esetben is csak a múlt birodalom újjáteremtésének gondolatát.
Ennek a gondolatnak köszönheti a régi birodalom fekete-ezüst-piros zászlaja újjászületését, az úgynevezett polgári pártok zászlajaként.
Kézenfekvő, hogy az olyan rendszernek a jelképe, amelyet a marxizmus nem éppen hősies körülmények és kísérő jelenségek közepette győzött le, csak nehezen képzelhető el olyan jelvényként, amely alatt a marxizmus legyőzhető. Amennyire szentek és drágák kell, hogy legyenek a régi, páratlanul szép színek a maguk harcos és áldozatos múltjával és fiatalosan friss összetételével minden tisztességes német számára, éppen annyira kevéssé alkalmas ez a zászló a jövő harcának jelvényéül. Én a polgári politikusokkal szemben a mi mozgalmunkban mindig azt az álláspontot képviseltem, hogy német nemzetünknek egyenesen szerencséje, hogy régi színeinket elveszítettük. Az mindegy lehetett nekünk, hogy a köztársaság a maga zászlaja alatt mit művel. Mélységes hálával kell azonban megköszönnünk a sorsnak, hogy kegyes volt hozzánk és minden idők legdicsőségesebb hadi zászlaját megóvta attól, hogy gyalázatos prostitúció lepedőjéül szolgáljon. A mai birodalom, amely polgárait eladja, nem méltó a fekete-ezüst-piros lobogóra.
Ameddig a novemberi gyalázat tart, addig viselje csak a saját maszkját és ne lopja meg e tekintetben is a beszélő múltat. A mi polgári politikusaink gondoljanak arra, hogy aki ez állam számára a fekete-ezüst-piros zászlót kívánja, az a múlttal szemben lopást követ el. Ez az egykori zászló csak az egykori birodalomhoz illett, éppen úgy, mint Istennek hála, a köztársaság is a hozzá méltót választotta.
Ez volt az alapja annak, amiért mi nemzetiszocialisták saját tevékenységünk kifejező jelképének nem tudtuk a régi zászlót tekinteni. Mi nem akarjuk a saját híveinek hibái következtében tönkrement régi birodalmat feltámasztani, hanem újat akarunk alapítani.
Annak a mozgalomnak. amelyik ma ebben a szellemben küzd a marxizmus ellen, zászlajában is az új állam jelképét kell viselnie.
Az új zászló kérdése, annak kinézete ekkoriban élénken foglalkoztatott minket. Minden oldalról kaptuk a javaslatokat; ezek nagy részében természetesen inkább volt meg a jószándék, mint az alkalmazhatóság. Az új zászlónak éppen annyira saját harcunk jelvényének kellett lennie, mint amennyire plakátszerűen hatást kellett kiváltania. Aki a tömeggel maga is foglalkozott, az ezekben a látszólagos csekélységekben is fontos körülményeket ismer fel. Egy hatásos jelvény az esetek százezrének megadhatja az első lökést a mozgalom iránti érdeklődésre.
Éppen ez alapon kellett visszautasítanunk azokat az ajánlatokat, amelyek mozgalmunkat fehér színű zászló útján a régi állammal vagy helyesebben, azokkal a gyönge pártokkal azonosították, amelyeknek egyetlen politikai célja az elmúlt állapotok visszaállítása. Emellett a fehér szín nem ragad magával; alkalmas lehet szűzi hajadonegyesületek, de nem forradalmi idők világrengető mozgalma számára.
A fekete szín is felvetődött, ami alkalmas lett volna a mai időkben, de nem volt elég kifejező mozgalmunk céljára. Ez a szín sem ragadja magával a szemlélőt.
A fehér-kék színt szintén elvetettük, dacára esztétikailag csodálatos hatásának, minthogy ez egy német szövetségi államnak és amellett nem egészen a legjobb hírnévnek örvendő, szakadár vizeken evező politikai irányzatnak a színe. Egyébként pedig ezt is nehezen lehetett volna mozgalmunkkal szorosabb összefüggésbe hozni. Ugyanez állott a fekete-fehér színre is.
Fekete-piros-arany színekről természetesen szó sem lehetett. A fekete-ezüst-pirosról sem lehetett szó a már jelzett okoknál fogva legalábbis nem jelenlegi alakjában.
Hatásában ez a színösszetétel messze felülmúlja a többieket. Az elképzelhető legragyogóbb akkord!
Jómagam mindig a régi színek megtartásáért szállottam síkra nemcsak azért, mert nekem, mint katonának a legszentebbek, hanem mert esztétikai hatásukban is leginkább megfelelnek érzelmeimnek.
Mégis el kellett vetnem azt a számtalan tervet, amelyet fiatal mozgalmunk köréből nyújtottak be és amelyek legnagyobb részt a régi zászlóba rajzolták bele a horogkeresztet. Magam mint vezér nem akartam saját tervemmel a nyilvánosság elé lépni, hiszen lehetséges, hogy más valaki éppen olyan jó vagy talán még jobb tervet hoz.
Valóban egy starnbergi fogorvos egészen jó tervet adott, amely az enyémet nagyon megközelítette. Volt azonban egy hibája: hajlott kampójú horogkeresztet festettek be egy fehér mezőbe.
Magam hosszú kísérletezés után leszögeztem a végleges alakot Ez vörös alapú zászló volt, benne fehér kör alakú mezővel, a közepén fekete horogkereszttel. Hosszas tanulmányozás után megtaláltam a helyes arányt is a zászló, a korong, valamint a horogkereszt alakja, vastagsága és nagysága között. Emellett maradtunk.
Ugyanilyen karszalagot rendeltünk rendezőgárdánk számára, éspedig vörös karszalagot ugyancsak fekete horogkeresztes fehér koronggal.
Hasonló elvek szem előtt tartásával terveztük meg a pártjelvényt is. Piros mezőben középen fekete horogkereszt, fehér koronggal. Füss müncheni aranyműves adta be az első használható tervet, amelyet véglegesítettünk.
1920 nyarának derekán jelent meg először az új zászló a nyilvánosság előtt. Kiválóan illett ifjú mozgalmunkhoz. Ez is ifjú és új volt. Senki emberfia nem látta annak előtte, és úgy hatott, mint egy világító fáklya. Valamennyiünket gyerekes örömmel töltött el, amikor a tervet egy hű párttagtársunk első alkalommal kivitelezte és átadta. Néhány hónappal ezután már Münchenben hat darab zászlónk volt, és az egyre inkább szaporodó rendezőgárdánk nagyban hozzájárult mozgalmunk új jelképének elterjesztéséhez.
Ez igazi jelkép! Nemcsak azért, mert az általunk forrón szeretett, páratlan és a német népnek oly sok becsületet szerzett színek a múlttal szembeni tiszteletünket juttatták kifejezésre, hanem mert mozgalmunk célját és akaratát is legjobban fejezte . Mi, nemzetiszocialistak zászlónkban programunkat láttuk. A piros színben mozgalmunk szociális gondolatát, a fehérben a nemzeti eszmét, a horogkeresztben pedig az árja ember győzelméért folytatott harci küldetését és egyben az alkotó munka gondolatának a győzelmét, amely pedig mindig antiszemita volt és antiszemita lesz.
Két évre rá, amikor a rendezőgárdából már régen több ezer tagot számláló rohamosztag lett, szükségessé vált, hogy az ifjú világnézet e védelmi szervezetének külön győzelmi jelvényt, a "standart"-ot adjuk.
Ezt is én terveztem, és kivitelezésre egyik öreg, hű párttagunknak, Cahr aranyműves mesternek adtam át. Azóta a "standart" a nemzetiszocialista küzdelem harci jelvénye lett.
Gyűlési tevékenységünk, amely 1920-ban egyre inkább fokozódott, végre arra késztetett, hogy hetenként két gyűlést is tartsak. Ekkor már csodálkozó emberek sokasága olvasta plakátjainkat, a város legnagyobb termei zsúfolásig megteltek, a félrevezetett marxista szocialisták tízezrei ismét megtalálták a népközösséghez visszavezető utat, hogy az eljövendő szabad német birodalomnak harcosai legyenek. München nyilvánossága megismert bennünket. Beszéltek rólunk, a "nemzetiszocialista" szó megszokottá vált és programot jelentett. A hívek, sőt a tagok száma is egyre növekedett, úgyhogy 1920-21 telén Münchenben már mint erős párt léphettünk fel.
1921 januárjának végén Németország egén ismét nehéz gondok felhői gyülekeztek. A párizsi megállapodást, amely Németországot százmilliárd őrültséggel határos összegnek fizetésére kötelezte, a londoni diktátum alakjában életbe akarták léptetni. Az úgynevezett népi egyesületek Münchenben már hosszabb idő óta fennálló munkaközössége ez alkalomból egy nagyobb, közös tiltakozó gyűlést akart egybehívni. Az idő sürgetett és magam ideges voltam a hozott határozatok keresztülvitelével kapcsolatos huzavona miatt. Először a Königsplatzon tartandó gyűlésről beszéltek, de arról utóbb lemondtak. Attól féltek, hogy a vörösök szétverik azt. Majd a Feldherrnhalle elé tervezték a tiltakozó gyűlést, ámde ezt is lefújtak, hogy végül is a Münchner Kindl pince mellett döntsenek. Egyik nap a másik után telt el, a nagy pártok azonban tudomást sem vettek a rettenetes eseményről, és a munkaközösség nem volt képes megállapodni a közös nagygyűlés időpontjában. 1921. február elsején, egy keddi napon azonnali és végleges határozatot sürgettem. Szerdára ígérték a választ. Szerdán azután ismét feltétlen határozott felvilágosítást követeltem a gyűlés időpontjára vonatkozólag. A válasz ismét határozatlan és kitérő volt.
Türelmemnek ekkor vége szakadt, és elhatároztam, hogy egyedül fogom megrendezni a tiltakozó gyűlést. Szerdán délben tíz perc alatt gépbe diktáltam a plakát szövegét és a következő napra, csütörtökre, február 3-ra kibéreltem a Krone cirkuszt. Ehhez abban az időben nagy merészség kellett. Nemcsak azért, mert kérdéses lehetett, hogy a nagy helyiség megtölthető-e, hanem azért is, mert a gyűlés felrobbantásának a veszélye is fenyegetett. Rendezőgárdánk ilyen óriási helyiségre még korántsem volt elegendő. Magam sem voltam tisztában egy ilyen robbantási kísérlet lefolyásával. Annak megakadályozását nehezebbnek tartottam egy cirkuszban, mint egy zárt teremben. Tévedtem. Ilyen óriási helyiségben valóban könnyebben lehetett úrrá lenni a robbantást megkísérlő csoporton, mint egy másik, szűkre szabott teremben.
Az bizonyos volt, hogy a kudarc hosszú időre visszavetett volna bennünket. Egyetlen eredményes robbantás híre nevünket egy csapásra összetörhette volna, és az ellenséget felbátoríthatta arra, hogy az egyszer sikerültet újra megkísérelje. Ez egész további tevékenységünkre olyan súlyos kihatással lett volna, hogy csak hosszú hónapok nehéz küzdelmével lehetett volna a csorbát kiköszörülni.
Csak egy napunk volt a plakátragasztásra, éspedig maga a csütörtöki nap. Sajnos már kora reggel esni kezdett, és így az aggodalom alaposnak látszott, hogy ilyen körülmények között az emberek szívesebben otthon maradnak, semhogy esőben, hóban olyan gyűlésre siessenek, ahol méghozzá véres verekedésre is volt kilátás.
Csütörtökön délben egyszerre engem is elfogott az aggodalom, hogy vajon megtelik-e a helyiség. Arra gondoltam, ha a helyiség részben üresen marad, az egyúttal engem is lejárat a munkaközösség előtt. Ez aggodalom hatása alatt sürgősen néhány röpiratot diktáltam és nyomtattam ki, hogy azokat a délután folyamán szétosztogathassuk. Ezekben természetesen a gyűlésre való részvételre szólítottam fel a lakosságot. Két bérelt teherautót a lehetőséghez képest sok "vörössel" feldíszítettem, kitűztem rájuk néhány zászlónkat, mindegyikre ráültettem 1520 párttagunkat, és megparancsoltam nekik, hogy szorgalmasan járják a város utcáit, szórják a röpcédulákat, egyszóval csináljanak hathatós propagandát az esti gyűlés számára. Első ízben történt, hogy felzászlózott teherautók jelentek meg a város utcáin anélkül, hogy azokban szocialisták ültek volna. A lakosság csodálkozó tekintettel figyelte a horogkeresztes zászlókkal díszített autókat. A város külső negyedeiben pedig ökölbe szorult kezek emelkedtek a levegőbe a "proletariátus kihívása" miatt. Ők úgy képzelték, hogy a gyűlések tartására csak a szocialistáknak van joguk, éppen úgy, mint ahogy teherautóval a város utcáit járni is csak nekik van joguk.
Hét órakor a cirkuszban még csak kevesen voltak. Tízpercenként kaptam telefonértesítést, kissé nyugtalan voltam, hiszen az eddigi termek hét órára, negyed nyolcra már legnagyobbrészt félig, sőt egészen is megteltek. Ennek megvolt a magyarázata. Nem vettem számításba ennek az óriási helyiségnek a kiterjedését és azt, hogy míg ezer ember a Hofbräuhaus termét már egészen megtöltötte, addig a Krone ezer személyt egyszerűen elnyelt. Alig látta az ember őket. Kisvártatva azonban már kedvező jelentések futottak be. Háromnegyed nyolcra a terem háromnegyed részben megtelt, és egyidejűleg jelentették, hogy a pénztárt még nagy tömeg ostromolja. Ekkor azután a gyűlés színhelyére hajtattam, ahová nyolc óra előtt két perccel érkeztem. Még mindig nagy embertömeg állott a cirkusz bejáratánál, részben kíváncsiak, sokan ellenfelek, akik az eseményeket kívülről akarták szemlélni. Amikor a hatalmas csarnokba léptem, ugyanolyan nagy volt az örömöm, mint egy évvel ezelőtt a müncheni Hofbräuhaus dísztermében. Tulajdonképpen csak a szónoki emelvényről bontakozott ki az eredmény a maga igazi nagyságában. Óriási kagylóként tűnt fel előttem a terem, és benne az emberek ezrei; még a porond is feketéllett az érdeklődőktől. Ötezerhatszáznál több jegyet adtak ki a pénztárak, és ha hozzászámítjuk a munkanélküliek, a szegény diákok nagy számát és rendezőgárdánkat, akkor mintegy hat és fél ezerre tehető a jelenvoltak száma.
"Jövendő vagy pusztulás" volt beszédem tárgya, és szívem örömtől repesett, amikor arra gondoltam, hogy a jövendő ott van a szemem előtt. Beszélni kezdtem és beszéltem mintegy két és fél óra hosszat. Már az első félóra után az volt az érzésem, hogy a gyűlés hatalmas eredményt jelent. Megtaláltam az összeköttetést a résztvevők szívéhez. Az első óra alatt többször félbeszakította beszédemet a jelenlévők helyeslése, hogy azután elcsendesülve azzal a néma áhítattal hallgassak szavaimat, amelynek e helyiségben később oly gyakran voltam részese, és amely minden egyes résztvevő számára felejthetetlen maradt. Csak a lélegzetét lehetett hallani ennek a nagy tömegnek, és csak miután beszédemet befejeztem, robbant ki hatalmas erővel a lelkesedés, hogy aztán a Deutschland dal szinte áhítatig fokozott éneklése közben üljön el megint. Helyemen maradtam és a szónoki emelvényről figyeltem az óriási tömegnek csaknem húsz percig tartó kivonulását. Csak azután hagytam el boldogsággal telt szívvel a helyiséget.
A Kroneban megtartott ez első gyűlésünkről felvételeket is készítettek. Mindennél jobban beszéltek ezek a képek, amelyek a néző elé tárták a tüntetés nagyságát. A polgári lapok fényképeket és közleményeket hoztak, de csak "nemzeti naggyűlés"-ről írtak, és természetesen diplomatikusan elhallgatták, hogy ki is volt a rendezője.
Ezzel a gyűléssel léptünk ki első ízben a mindennapi párt megszokott keretéből. Annak igazolására, hogy gyűlésünk tartós eredményű, nem csupán tiszavirágéletű jelenség, a rákövetkező héten egy másik nagygyűlést is tartottunk a cirkuszban. Az eredmény ugyanaz volt. Az óriási csarnokot ismét zsúfolásig megtöltötték az emberek, úgyhogy elhatároztam: az elkövetkező héten harmadszor is megkísérlem a gyűlés összehívását. E harmadik gyűlésen talán még zsúfoltabb volt a cirkusz.
Az 1921. év ilyen bevezetése után müncheni gyűléstevékenységünket még jobban fokoztam. Hetenként már nem csak egy, hanem két tömeggyűlést is tartottunk, sőt a nyár folyamán és késő ősszel nemegyszer hármat is. Mindig a cirkuszban gyűléseztünk, és megelégedéssel állapíthattuk meg, hogy az eredmény mindig ugyanaz volt.
Ezek a sikereink természetesen nem hagytak nyugtot ellenfeleinknek. Miután ők először a terror, majd az agyonhallgatás eszközéhez folyamodtak, saját beismerésük szerint is, sem egyikkel, sem másikkal nem tudták mozgalmunk kifejlődését megakadályozni. Éppen ezért döntő terrorcselekményekre határozták el magukat, hogy egyszer és mindenkorra véget vessenek minden gyülekezési tevékenységünknek.
Indoklásul az Auer Erhardt nevű országgyűlési képviselő elleni, rendkívül titokzatos merényletet használtak fel. Erre az Auer Erhardtra egyik este valaki állítólag rálőtt. Helyesebben: lövés nem dördült el, de valaki megkísérelte, hogy rálőjön. Ennek a szociáldemokrata pártvezetőnek a "csodálatos lélekjelenléte és közmondásos bátorsága" azonban állítólag nemcsak megakadályozta volna ezt a bűnös merényletet, hanem magukat a merénylőket is gyáva megfutamodásra késztette. Olyan gyorsan és oly nyomtalanul tűntek el, hogy a rendőrség még később sem jutott a nyomukra.
Ezt a titokzatos eseményt a szociáldemokrata párt müncheni szócsöve arra használta fel, hogy mértéktelen módon izgasson mozgalmunk ellen, és egyben régi szokás szerint jelezze, hogy minek is kell következnie. Gondoskodás történik úgymond , hogy a fák ne nőjenek az égig, és hogy a proletariátus ökle idejekorán lesújtson mozgalmunkra. Pár nappal ezután elérkezett a támadás napja. A müncheni Hofbräuhaus dísztermében tartott gyűlésünket melynek szónoka én voltam választották ki a végső leszámolás céljára. 1921. november 4én délután 67 óra között kaptam az első biztos hírt arról, hogy az e napra hirdetett gyűlésünket feltétlenül szétverik és hogy e célra néhány vörös üzemből hatalmas munkástömegeket küldenek a gyűlésre. Szerencsétlen véletlen okozta, hogy ezt az értesítést nem kaptuk meg korábban. Ugyanezen a napon hagytuk ott a Steinecker utcai öreg, kegyeletes emlékű helyiségünket, és költöztünk át új helyiségünkbe, ami röviden azt jelentette, hogy a régiből már kiköltöztünk, de az újba még nem tudtunk behurcolkodni, mert ebben még dolgoztak. Minthogy a telefonunk is szerelés alatt állott, ezen a napon hiába igyekeztek velünk ezúton érintkezésbe lépni és idejekorán közölni a készülő robbantási kísérletet.
Ennek következtében a gyűlést magát csak nagyon gyenge rendezőgárda védte. Egy szám szerint kevésbé erős, mintegy negyvennegyvenhat főnyi századunk volt jelen, riadószervezetünk pedig még nem volt annyira kiépítve, hogy a rendelkezésünkre álló egy óra alatt megfelelő erősítésről gondoskodhattunk volna. Ehhez járult még, hogy ilyen vak hírek nemegyszer érkeztek hozzánk, anélkül, hogy bármi különleges dolog történt volna. Így nem tehettünk annyi óvintézkedést, amennyire egynapi idő esetén felkészülhettünk volna, hogy a legerőteljesebben léphessünk fel a támadási kísérlettel szemben.
A müncheni Hofbräuhaus dísztermét támadó kísérlet számára különben is alkalmatlannak tartottuk. Sokkal inkább féltünk ilyen kísérlettől a nagyobb termekben, különösen pedig a cirkuszban. E tekintetben értékes tanulságot szereztünk e napon. Ezeket a kérdéseket később mondhatnám tudományos módszerrel tanulmányoztuk. Az így nyert hihetetlenül értékes eredményeket későbbi szervezeti és harcászati vezetőségünk a rohamosztagoknál értékesítette is.
Amint háromnegyed nyolc órakor a Hofbräuhaus előcsarnokába léptem, nem lehetett kétség afelől, hogy mit terveznek. A terem zsúfolásig megtelt, és éppen ezért a rendőrség lezárta. Az ellenfelek korán jöttek a gyűlésre, a teremben foglaltak helyet, míg a mi híveink legnagyobb része kiszorult. A rohamosztagok maroknyi csapata engem az előcsarnokban várt. Lecsukattam a nagyterembe vezető ajtókat, és felsorakoztattam 4046 emberemet. Megmagyaráztam ezeknek a fiatal embereknek, hogy a mai napon valószínűleg először kerül sor feltétlen hűségük bebizonyítására, és annak igazolására, hogy bennünket a teremből csak holtan vihetnek ki. Megmondtam azt is, hogy magam is bent maradok a teremben, és hiszem, hogy egy sem akad közülük, aki engem elhagyna. Ha mégis, egy is akadna, aki gyávaságot mutat, akkor annak karszalagját saját kezűleg fogom letépni. Végül felszólítottam őket arra, hogy a legkisebb rendbontó kísérlet esetén azonnal lépjenek közbe, és hangsúlyoztam egyben, hogy a leghatásosabb védelmet a támadás jelenti. Háromszoros "heil" kiáltás volt erre a válasz, ami ez alkalommal még a szokottnál is erőteljesebben és zordabban hangzott.
Ezek után beléptem a terembe, és most már saját szememmel láttam a helyzetet. Ellenfeleink szorosan egymás mellett ültek és már tekintetükkel fel akartak nyársalni. Számtalan arc gyűlölettel fordult felém, mások pokoli arcfintorgatással kiáltoztak: ma leszámolnak velünk, vigyázzunk a belünkre, ma betömik a pofánkat.
Ezekhez hasonló szép kifejezések röpködtek a levegőben. Túlerejük tudatában biztonságban érezték magukat.
A gyűlést mégis meg lehett nyitni és én beszélni kezdtem. A Hofbräuhaus dísztermének egyik hosszanti oldalán elhelyezett sörözőasztal volt a dobogóm. Így tulajdonképpen közvetlenül az emberek között álltam. Talán ez volt az a körülmény, amely mindig olyan hangulatot teremtett, mint amilyent máshol sohasem tapasztaltam.
Előttem, különösen pedig tőlem balra, kizárólag ellenfeleim ültek. Hatalmas, válogatott férfiak és fiatalemberek, nagyrészt a Maffei mozdonygyárból, a Kusterman és Isaria számológépüzemből stb. A terem bal oldalának a hosszán egészen az asztalomig nyomultak elő. Elkezdték a söröskancsókat gyűjteni, sőt egyre újabb korsókat rendeltek és az üreseket az asztal alá rejtették. Egész ütegek keletkeztek. Magam hittem a legkevésbé, hogy ez a nap még jól is végződhet.
Körülbelül másfél óra alatt dacára a folytonos közbekiabálásnak mégis tudtam annyit beszélni, hogy úgy tetszett, mintha a helyzet ura lennék. Ezt a szétverésre rendelt csapatok vezetői is érezni kezdték, egyre nyugtalanabbak lettek, egyre gyakrabban kimentek, ismét visszatértek és látható idegességgel magyaráztak embereiknek. Egy közbekiáltással kapcsolatban lélektani hibát követtem el, amelyet magam is azonnal észrevettem, mihelyt kicsúszott a számon. De már késő volt. Ez megindította a támadást. Néhány közbekiáltás, egy férfi székre ugrott és belebömbölte a terembe: "Szabadság". Erre azután a "szabadságharcosok" megkezdték munkájukat. Másodpercek alatt a termet vadul ordítozó embertömeg lepte el, amely felett ágyúgolyókhoz hasonlóan röpködtek a söröskancsók. Ebbe a pokoli zenebonába belevegyült a törött széklábak ropogása, a söröskancsók csattanása, a talán már nem is fokozható üvöltés, ordítás. Borzalmas látvány volt.
Helyemen maradtam és onnan figyeltem, hogy miként álljak meg helyüket az én fiaim. (Polgári gyűlést kellett volna hasonló körülmények között látni!) A tánc még meg sem kezdődött, amikor az én rohamosztagosaim mert így hívták őket e naptól kezdve támadtak. Mint a farkasok tízes, tizenkettes csoportokban rohantak ellenfeleinkre és kezdték azokat kifelé szorítani a teremből. Öt perc múlva talán egy sem volt közöttük olyan, akit nem öntött volna el a vér.
Sokat közülük ezen az estén ismertem meg igazán, köztük az én derék Mauricemat, Hesst, a mai személyi titkáromat és sok mást, akik már súlyos sebekkel borítva újra és újra támadásba mentek át, amíg csak állni tudtak a lábukon. Húsz percig tartott ez a pokoli lárma, de akkor már a hétnyolcszáz embert számláló ellenfeleink sokaságát az én nem is egészen ötven emberem kiverte a teremből és lefelé hajigálta a lépcsőkön. Csak a bal oldali teremsarokban tanúsított egy nagyobb csoport elkeseredett ellenállást. Közben a dobogóm felé eldördült két revolverlövés, mire eszeveszett lövöldözés is kezdődött.
Szinte repesett az ember lelke örömében a háborús emlékek ilyen nagyszerű felelevenedésén. Hogy ki lőtt, nem lehetett megállapítani, csak azt, hogy e pillanattól kezdve vérző fiaimnak dühe még jobban fokozódott, és végre az utolsó zavargókat is kihajigáltak a teremből.
Közel huszonöt perc telt el. A terem úgy nézett ki, mintha gránát csapott volna belé. Híveim közül sokat be kellett kötözni, másokat el kellett szállítani. De mi maradtunk a helyzet urai. Esser Hermann, aki ezen az estén a gyűlést vezette, kijelentette: "A gyűlést folytatjuk, az előadót illeti a szó. " És én tovább beszéltem.
Mikor azután már a gyűlést bezártuk, egyszerre csak egy izgatott rendőr hadnagy rontott be, és kezével hadonászva ordította a terembe: "A gyűlést feloszlatom!"
Akaratlanul is mosolyognom kellett ennek a késő Jánosnak láttán. Jellegzetes rendőrségi fontoskodás. Minél kisebbek, annál nagyobbnak igyekeznek látszani.
Ezen az estén tényleg sokat tanultunk. De ellenfeleink sem felejtették el azt, amit kaptak.
1923 őszéig a "Münchener Post" sem fenyegetőzött többé a proletariátus öklével.