Az előbbiek során a német népi egyesülések munkaközösségéről tettem említést. E helyen egészen röviden foglalkozni kívánok ezeknek a munkaközösségeknek a kérdésével.
Munkaközösség alatt általában azoknak az egyesületeknek a csoportját érti amelyek a munka megkönnyítése céljából bizonyos kölcsönös viszonyba lépni. Kisebb vagy nagyobb mérvű közös vezetésben állapodnak meg és közös akciók hajtanak végre. Már ebből is kétségtelenül kitűnik, hogy csak olyan egyesületek szövetségekről és pártokról lehet szó, amelyeknek céljai és útjai nem nagy különbözők. Azt állítják, hogy ez mindig így van. Az átlag polgárra éppen annyira örvendetesen, mint megnyugtatóan hat annak tudata, hogy az ilyen egyesületek miközben ilyen munkaközösségben egyesülnek egymásban végre felfedeztél közös összekötő kapcsokat, és lerombolták a válaszfalakat. Emellett általában az a meggyőződés is uralkodik, hogy egy-egy ilyen szövetkezés óriási erősödést jelent és hogy az egyébként gyenge kis csoportok ezáltal hatalommá válnak. Ez természetesen legtöbbször nagy tévedés! Érdekesnek és nézetem szerint e kérdés megítélése szempontjából fontosnak tartom, hogy világosságot derítsünk arra, miként alakulnak az ilyen egyesülete szövetségek és hozzájuk hasonlók, amelyek valamennyien azt állítják, hogy egy cél felé törekszenek.
Az ésszerű az lenne, ha egy célért csak egy egyesület harcolna, és hogy az azon cél felé ne több egyesület egyengesse az utat. Két okra vezethető vissza, hogy még sincs így. Az egyik okot majdnem tragikusnak nevezhetem, míg a másikat, emberi gyöngeségből eredő gyarlóságnak.
Hogy nemcsak egy egyesület küzd egy bizonyos feladat megoldásáért, annak tragikus oka a következő: minden nagyvonalú tett a földön általában az emberek millióiban már régen szunnyadó kívánságnak, sokak vágyódásának a kielégülését jelenti. Igen! Gyakran megtörténhetik, hogy évszázadok telnek el pusztán forró vágyakozásban, mert a népek csak sóhajtani tudnak a meglevő állapotok elviselhetetlensége felett, anélkül azonban, hogy a vágyuk beteljesednék. Népek, amelyek ilyen szükségben nem találják meg a kivezető utat, tehetetlenek. Ezzel szemben egy nép életerejét és életrevalóságát az bizonyítja legjobban, ha a sors e nagy kényszerből való megszabadulás, a keserű szükség megszüntetése, vagy a bizonytalanná vált nyugtalan lelkek megnyugtatása céljából olyan embert ajándékoz neki, aki meghozza a megoldást. Az úgynevezett korszakalkotó kérdések lényegében rejlik, hogy sokan érzik magukat elhivatottnak. A sors maga is nyújt bizonyos választékot, hogy azután az erők szabad játékaként végeredményben az erősebbnek, a tehetségesebbnek biztosítja a győzelmet, és arra bízza a kérdés megoldását.
Ha tehát különböző csoportok különböző utakon azonos cél felé törnek, akkor ezek mihelyt tudomást szereznek hasonló törekvésekről, útjuk mineműségét alaposabb vizsgálat tárgyává teszik, azt lehetőség szerint megrövidítik és a legnagyobb erőfeszítések árán is megkísérlik, hogy gyorsabban érjék el kitűzött céljukat.
Az ilyen versengésből az egyes harcosok kiválasztódása áll elő, és az emberiség sikereit nemegyszer azoknak a tanulságoknak köszönheti, amelyeket korábbi, kudarcba fulladt kísérletekből vont le.
Az első pillantásra így tragikusnak tetsző szétforgácsolódásban felismerhetjük azt az eszközt, amely végül a legcélravezetőbb.
A történelem is, ha évszázados harcok árán, de mindig a legjobbat helyezi az élre. A német hegemónia két ellenlábasa, Ausztria és Poroszország közül végül ha súlyos testvérharc árán is Poroszország került ki győztesként, mert a német császári koronát nem a Párizs előtti harcokban, hanem Königgrätz csatamezején szerezték meg a birodalom számára.
Ne panaszkodjunk tehát, ha különböző emberek törnek azonos célok felé. Így ismerik fel az erősebbet és gyorsabbat, így lesz győztes a valóban elhivatott.
De másik oka is van annak, hogy a népek életében gyakran azonos szellemű mozgalmak látszólag azonos cél felé, különböző utakon haladnak. Ez az ok azonban nemcsak hogy nem tragikus, hanem egyenesen szánalmas. Az irigység, a féltékenység, a nagyravágyás és tolvaj jellem szomorú keverékében gyökerezik, amelyet az emberiség egyes egyedeiben sajnos oly gyakran tapasztalhatunk.
Mihelyt olyan ember tűnik fel ugyanis, aki népe szükségét felismeri, fényt derít a betegség lényegére, és komolyan megkísérli a gyógyítást, célt tűz maga elé és megválasztja e cél felé vezető utat, akkor egyszerre a kisebb és legkisebb szellemek felfigyelnek és nagy buzgalommal kísérik az embernek a nyilvánosság figyelmét magára irányító tevékenységét. Úgy járnak ezek az emberek, miként a verebek látszólag teljesen érdektelenül, a valóságban azonban teljesen felcsigázva , lesik a darab kenyeret találó szerencsésebb társukat, hogy egy óvatlan pillanatban azt tőle elraboljak. Elég, hogy valaki új útra lépjen ahhoz, hogy a lézengők sokadalma konokul szaglásszon az út végén esetleg elérhető falat után. Mihelyt megállapítják, hogy merre érhető el a húsosfazék, rögtön felkerekednek, hogy lehetőleg a rövidebb úton hamarább juthassanak el a célhoz.
Ha azután az új mozgalmat megalapítják, és ez kidolgozta programját, akkor előkerülnek az ilyenfajta emberek, és azt állítják, hogy ők ugyanazért a célért harcolnak. Arra nem kaphatók, hogy egy ilyen mozgalom soraiba álljanak és elismerjék annak elsőbbségét, hanem egyszerűen ellopják kész programját, és annak alapján új pártot alapítanak. Emellett elég szemtelenek ahhoz, hogy a gondolkodásra lusta kortársaikkal elhitessék: ők már jóval korábban ugyanazt akarták, mint az a másik mozgalom. Nem ritkán sikerül is nekik magukat jobb színben feltüntetni, ahelyett, hogy közmegvetésben volna részük. Vagy talán nem nagy arcátlanság kell ahhoz, hogy olyan feladatot, amelyet más valaki írt zászlajára, kisajátítson és azután külön úton járjon? Különösen akkor mutatják ki ezek az alakok foguk fehér amikor ők, akik a szétforgácsolódást új alapításukkal előidézték, a leghangosabban beszélnek az egyesülés és egység szükségességéről, ha arról győződnek meg, hogy az ellenfél indulási előnye már behozhatatlan számukra.
Ilyen előzmények rovására írható az úgynevezett "népi" erők szétforgácsolódása.
Természetesen a népinek nevezhető csoportok, pártok stb. képződése 1918-19-ben a dolgok természetes következménye volt anélkül, hogy ezért a vezető csak a legkisebb mértékben is okolhatnánk. Ezek közül az N. S. D. A. P. került győztesen. Az egyes alapítók nyílt becsületessége a legragyogóbb módon akkor nyert beigazolást, amikor csodálatra méltó elhatározással úgy döntöttek, hogy erősebb mozgalom érdekében, saját kevésbé sikeres egyesületüket feloszlatják feltétel nélkül csatlakoznak ahhoz.
Különös mértékben vonatkozik ez a megállapításom az akkor Nürnbergben székelő Német Szocialista Párt vezetőjére, Georg Streicher tanítóra. A mozgalom ez idejéből alig jegyezhető fel valami szétforgácsolódás. Az akkori becsületes emberek becsületes szándéka éppen olyan nyílt, egyenes, mint őszinte munkát eredményezett. Az, amit ma népi "szétforgácsolódás"-nak nevezünk, létét az itt említett okoknak köszönheti. Nagyratörő férfiak, emberek, akiknek soha sincs elgondolásuk, még kevésbé önálló célkitűzésük nem volt, egyszerre "elhivatottságot" éreztek magukban abban a pillanatban, amikor a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt sikere feltartóztathatatlanul bekövetkezett.
Egyszerre programok nőttek ki a földből, amelyeket maradék nélkül a mieinkből írtak ki, tőlünk kölcsönzött eszmékért harcoltak, célokat tűztek ki, amelyekért ; már évek hosszú sora óta harcoltunk, és olyan útra léptek, amelyen a Nemzeti
Szocialista Német Munkáspárt már régen kitűzött célja felé haladt. Mindenféle eszközzel megkísérelték annak megindokolását, hogy az N. S. D. A. P. régi fennállása dacára miért kellett új pártot alapítaniuk, de minél nemesebb okokra hivatkoztak, annál valószínűtlenebbül hatottak ezek a frázisok.
Valójában egyszerűen indoka volt ezeknek az új alapításoknak: alapítóik személyes nagyravágyása, amely arra késztette őket, hogy olyan szerepet játsszanak, amelyhez törpe egyéniségük semmi egyébbel nem járult hozzá, mint az a hidegvérrel, amellyel szemrebbenés nélkül tudták mások eszméit kisajátít ; anélkül, hogy meggondolták volna, hogy ezt a polgári életben lopásnak minősít Az úgynevezett munkaközösségekbe való tömörülést mindig a célszerűség szempontjából kell megítélnünk. Emellett sohasem szabad szem elől tévesztenünk egy alapvető igazságot.
Munkaközösségek alapításával gyönge egyesületek nem lesznek erősekké, nemegyszer bekövetkezhetik az erősebb egyesület gyöngülése. Téves az a felfogás hogy gyönge csoportok egyesítéséből erőtényező keletkezik. Mert a tapasztalat mutatja, hogy a többség minden alakja minden körülmények között a butaság és gyávaság melegágya lesz, és hogy az egyesületek sokaságát, mihelyt egynél több vezetőség irányítja azt, a gyávaságnak és gyöngeségnek szolgáltatják ki. Emellett ilyen szövetkezésnél az erők játékát lehetetlenné teszik, a legjobb kiválasztódást eredményező harcot megszüntetik, és ezzel megakadályozzák az egészségesebb erősebb végső győzelmét. Ilyen szövetkezések tehát a természetes fejlődés ellenségei. Többnyire akadályozzák, semmint előbbre viszik annak a kérdésnek a megoldását, amelyért harcolnak.
Megvan a lehetősége annak, hogy tisztán célszerűségi okokból egy mozgalom, amely a jövőt tartja szem előtt, egészen rövid időre szövetkezzék és esetleg talán közös lépéseket is tegyen. Ennek azonban semmi szín alatt sem szabad állandósulnia, hacsak nem akar a mozgalom megváltó küldetéséről lemondani. Mert, ha végérvényesen rászánja magát ilyen szövetkezésre, elveszti a lehetőségét és jogát arra, hogy a természetes fejlődés szellemében saját erejét kifejlessze, a vetélytársakat legyőzze és győzőként biztosítsa a cél elérését.
Ne felejtsük el soha, hogy ezen a világon minden valóban nagy dolog nem koalíciók harcának, hanem mindig egyetlen győzőnek az eredménye. A koalíciós eredmények már eredetüknél fogva magukban hordják a jövendő szétforgácsolódás csíráját, és nemegyszer a már elért eredmény elvesztéséhez vezetnek. Nagy, valóban világrengető szellemi forradalmak mindig csak önálló alakulatok titáni küzdelmeként képzelhetők el, sohasem mint koalíciók vállalkozásának eredménye.
Így mindenekelőtt a népi államot soha nem fogja megteremteni egy népi munkaközösség megegyezéses akarása, hanem csak egyetlen mozgalom mindeneken keresztültörő sziklaszilárd elhatározása.