A régi birodalom ereje három pilléren nyugodott: a monarchikus államformán, a közigazgatási testületen és a hadseregen. Az 1918. évi forradalom az addigi államformát megszüntette, a hadsereget szétzüllesztette, a közigazgatást pedig pártkorrupciónak szolgáltatta ki. Ezzel azután az úgynevezett állami tekintély legfőbb tartóoszlopait zúzta össze.
Az állami tekintély csaknem mindig három összetevő együttese, amely összetevők tulajdonképpen minden tekintélynek is alapját képezik.
A tekintély megteremtésének első kelléke a népszerűség. Az olyan tekintély azonban, amely egyedül a népszerűségen alapul, rendesen nagyon gyenge, bizonytalan és ingadozó. Az ilyen tekintély birtokosának arra kell törekednie, hogy tekintélye alapját a hatalom megszervezésével megerősítse és biztosítsa. A hatalom és erő tehát a második összetevő. Ez jóval állandóbb, biztosabb, és mindig erősebb, 9mint az első. Feltéve, hogy a népszerűség és hatalom találkoznak és bizonyos ideig együtt maradnak, a tekintélynek egy szilárdabb alapja keletkezik, a hagyomány, Ha végül a népszerűség, erő és hagyomány összpontosulnak, akkor e három összetevő eredményeként jelentkező tekintély megingathatatlan.
A forradalom a tekintély összetevőinek e szerencsés együttesét megszüntette, sőt lassan már a hagyományon alapuló tekintély is megszűnt. A régi birodalom összeomlása, a régi államforma megszüntetése, valamint az egykori felségjogok és birodalmi jelvények megsemmisítése következtében a hagyományok is gyorsan háttérbe szorultak. Ennek következménye az államtekintély súlyos megrázkódtatása volt.
Az államtekintély második oszlopa, a hatalom is a múlté lett. Ahhoz, hogy a ; forradalom egyáltalán győzedelmeskedhessék, nemcsak a szervezett államerőt és ; annak megtestesítőjét, a hadsereget kellett szétrombolni, hanem annak szétroncsolt részeit a forradalmi harci eszközök sorába kellett iktatni. Bár a fronthadseregek nem estek egyenlő mértékben a rombolási folyamat áldozatául, mégis a négy és fél éves hősi küzdőterüktől való eltávolításukkal, a leszerelési szervek működésével és a bomlasztás mérgező hatása alatt a katonatanácsok zűrzavaros, úgynevezett önkéntes fegyelmi körébe kerültek.
A tekintély ezekre a lázadó, a katonai szolgálatot is a nyolc órai munkaidő szellemében értelmező katonai csoportokra tovább már nem támaszkodhatott. Ledőlt tehát a tekintély második oszlopa is, és így a forradalom már kizárólag a népszerűségre támaszkodhatott. De éppen ez az alap volt a legbizonytalanabb.
Minden nemzet három nagy csoportra osztható. Egyik oldalon a legjobb emberek szélső csoportjára, azokéra, akik minden erényt magukénak vallhatnak és akik különösen kitűnnek jószívűségükkel és áldozatkészségükkel. Ezzel szemben a másik oldalon a leggonoszabb emberek csoportja áll, akik viszont az összes rossz tulajdonság hibáiban leledzenek. E két szélsőség között van a harmadik, a legnagyobb, a középső csoport, amely tündöklő hősöket nem tud ugyan felmutatni, de amelyben közönséges gonosztevőket sem találunk.
Egy nép csak a legjobbak kizárólagos vezetése mellett emelkedhetik és tűnhetik ki. Egyenletes, átlagos fejlődést vagy tartós állapotot csak a középső csoport uralkodása képes teremteni, amely esetben a két szélső csoport a mérleg serpenyőjében egymást kiegyensúlyozza. Egy nép összeomlását viszont a gonosz emberek csoportjának felülkerekedése idézi elő.
Figyelemre méltó az a körülmény, hogy a széles népréteg, tehát a középső csoport, csak akkor lép előtérbe, amikor a két szélsőséges elem küzd és leköti egymást, de ha az egyik fél győz, akkor mindig készségesen aláveti magát a győztesnek. A legjobbak csoportjának uralkodása esetén a nagy tömeg követni fogj a azt, ezzel szemben a legrosszabbak felülkerekedésével szemben legalábbis nem fog kellő ellenállást kifejteni, mert ez a középső, nagy tömeget magába foglaló csoport küzdeni sohasem fog.
A négy és fél évig tartó véres háború annyiban zavarta meg e három osztály egyensúlyát, hogy a középső csoport ugyancsak nagy áldozata mellett a legjobb emberek csoportja majdnem teljesen elvérzett. Ami a hősi vérből e négy és fél év alatt kiömlött, az valóban pótolhatatlan.
Gondoljunk csak a százezrekre menő esetekre: önkéntes jelentkezőkre, önkéntes járőrökre, önkéntes hírszerzőkre, önkéntes telefoncsapatokra, önkéntes jelentkezőkre a hídveréshez, önkéntesekre a búvárhajókon, önkéntes repülőkre, önkéntes jelentkezőkre a rohamszázadokba stb. Az ember mindig csak a megszokott képet látja, mindig csak ő jelentkezett: a pelyhes állú ifjú vagy érett férfi, akit a hazaszeretet, személyes bátorság vagy az erős kötelességérzet tüze fűt. Lassanként az emberek e fajtája teljesen kivész. Akik nem estek el, vagy nem rokkantak meg, azok lassanként szétmorzsolódtak csekély számuknál fogva. Meg kell gondolnunk, hogy 1914ben egész hadtesteket állítottak fel önkéntesekből, akik parlamentünk hitvány, bűnös és lelkiismeretlen tagjainak hibája következtében nem részesültek békebeli katonai kiképzésben. Így azután védtelen ágyútöltelékként lettek az ellenség áldozatai. Az a négyszázezer ember, aki annak idején a flandriai harcokban elesett vagy megrokkant, többé nem volt pótolható. Elvesztésük több volt közönséges számbeli veszteségnél. Haláluk a mérleg jobbik oldalának könnyűvé válását jelentette, és a gonoszok csoportja, nagyobb súllyal esett a latba.
Ehhez járult még az, hogy a négy és fél évi világégés alatt nemcsak a legjobbak csoportja szenvedett óriási vérveszteséget, hanem a gonoszoké csodálatos módon konzerválódott. Bizonyára minden egyes önként jelentkező hősre egy-egy meglapuló gyáva fickó esett, aki mialatt a másik feláldozta magát a haza oltárán, és a hősök csarnokának lépcsőjén haladt fölfelé hátat fordított a halálnak, hogy azután otthon fejtsen ki káros tevékenységet.
A háború vége ilyen körülmények között a következő képet mutatta: a nemzet középső széles rétege meghozta a kötelességszerű véráldozatot, a legjobbak csoportja hősiességében csaknem teljesen feláldozta magát, míg a gonoszok csoportja egyrészt a legképtelenebb törvények támogatása mellett, másrészt a hadi cikkelyek alkalmazásának elmulasztása miatt csaknem teljes épségben megmaradt.
Népünk e jól konzervált iszapja rendezte meg a forradalmat, amely csak azért sikerülhetett, mert legjobbjaink elhullottak, és nem volt, aki ellenálljon.
Ezért volt a német forradalom már kezdettől fogva is csak feltételesen népszerű. Nem a német nép követte el ezt a káini tettet, hanem a szökevények és kitartóik világosságtól irtózó csőcselékhada.
A harcterek embere csak a véres küzdelem végét üdvözölte, boldog volt, hogy ismét visszatérhetett otthonába és viszontláthatta feleségét és gyermekét. Neki a forradalomhoz belsőleg semmi köze sem volt, nem szerette azt és még kevésbé annak megrendezőit és szervezőit. A négy és fél éves harcokban elfeledte a párthiénákat és civódásuk idegen lett számára. A német népnek csak egy egészen kis töredéke előtt volt valóban népszerű a forradalom, azok előtt, akik az új állam díszpolgárainak ismertető jeléül a batyut választották. Ők a forradalmat mint sokan még ma is hiszik nem annak céljáért, hanem következményeiért szerették.
Ezeknek a szocialista martalócoknak a népszerűségére azonban egyetlen tekintély sem lenne képes tartósan támaszkodni. Márpedig a fiatal köztársaságnak elsősorban tekintélyre volt szüksége, ha nem akarta, hogy rövid zavar után a nép jobbik oldalának megmaradt elemeiből összeverődő megtorló hatalom elsöpörje.
Az összeomlás képviselői nem féltek semmitől sem jobban, mint attól, hogy amint ez ilyen időkben gyakran történni szokott a nép soraiból kiemelkedő vasököl lesújt rajuk, és összetöri őket. A köztársaságnak minden áron meg kellett erősödnie. Szükség volt tehát arra, hogy gyönge népszerűségének ingadozó oszlopát a hatalom megszervezésével megerősítse és azon erősebb tekintélyt teremtsen magának.
Amint a forradalom bajnokai 1918-19 december, január és februárjában érezték, hogy ingadozni kezd alattuk a talaj, új emberek után néztek, akik hajlandók lennének gyenge pozíciójukat a fegyver hatalmával megerősíteni. Az antimilitarista köztársaságnak katonákra volt szüksége.
Minthogy azonban állami tekintélyük első és egyedüli támasza kizárólag a kitartottak, tolvajok, betörők, szökevények és gyávák társaságából adódott, tehát a népnek abban a részében, amelyet mi a "gonosztevők osztálya" jelzővel vagyunk kénytelenek megjelölni, hiábavaló volt minden erőlködésük; e társaságban nem akadtak olyanok, akik hajlandók lettek volna saját életüket feláldozni az új eszmékért. A forradalmi eszme hordozóinak és a forradalom csatlósainak a társasága sem nem képes, sem nem hajlandó katonáskodni. Nem pedig azért, mert ennek a rétegnek egyáltalán nem volt szándékában köztársasági államforma szervezése, hanem csak a meglévő rend szétrombolása, hogy azután annál inkább kielégíthessék ösztöneiket. Jelszavuk nem a rend és a német köztársaság kiépítése, hanem inkább annak kifosztása volt.
A népbiztosok segélykiáltásai süket fülekre találtak. Bármennyit is lármáztak, felhívásukra híveik sorából senki sem jött segítségükre, sőt válaszul még "árulóknak" nevezték őket, jellemzéséül azok felfogásának, akikben a forradalom és vezetőinek népszerűsége gyökerezett. Abban az időben akadtak először német ifjak, akik amint azt szentül hitték a "nyugalom és rend" fenntartása érdekében hajlandók voltak a katonai szolgálatra. Hajlandók voltak karabélyt és puskát vállukra venni, hogy rohamsisakkal szálljanak szembe a haza rombolóival. Önkéntes katonákként szabad csapatokba tömörültek, és bár ádázul gyűlölték a forradalmat, mégis védték és gyakorlatilag megerősítették. Mindezt a legjobb meggyőződésből tették.
A forradalom értelmi szerzője és valódi szervezője, a nemzetközi zsidó, helyesen ítélte meg az akkori helyzetet. A német nép még nem ért meg arra, hogy bolsevista vérposványba gyűrhessék, amint az Oroszországban sikerült. Ennek oka nagyrészt az, hogy a német faj értelmisége és fizikai munkásai között nagyobb az egység, továbbá abban, hogy a nép legszélesebb rétegeit is áthatják a műveltség elemei, míg Oroszországban ez hiányzott. Oroszországban az értelmiség legnagyobb része nem volt orosz nemzetiségű, vagy legalábbis nem szláv jellegű. Az akkori Oroszország felsőbb társadalmi rétegei könnyen félreállíthatók voltak, miután teljesen nélkülözték a nép nagy tömegével való vérségi kapcsolatot. A nép szellemi és erkölcsi színvonala ott általánosságban igen alacsony fokon állott.
Abban a pillanatban, amelyben Oroszországban sikerült az írni és olvasni nem tudó műveletlen tömegek széles rétegeit a velük semmiféle kapcsolatban nem álló felsőbb rétegek ellen forradalmasítani, az ország sorsa már el is dőlt. A forradalom sikerült. Ezzel a nép nagy tömege rabszolgájává lett zsidó diktátorainak, akik természetesen elég okosak voltak ahhoz, hogy ezt a diktatúrát "népdiktatúrá"-nak nevezzék.
Németországra vonatkozólag még a következőkben kell a fenti képet kiegészítenünk. Amennyiben igaz az, hogy a forradalom csak a hadsereg fokozatos szétzüllesztésével sikerülhetett, annyira bizonyos az is, hogy a forradalom tulajdonképpeni szervezője és a hadsereg szétzüllesztője nem a fronton lévő katonák közül került ki, hanem többé-kevésbé a napfénytől irtózó csőcselékből, amely hazai helyőrségekben lézengett vagy "nélkülözhetetlen"-ként a gazdasági életben teljesített szolgálatot. Ehhez járultak a szökevények tízezrei, akik minden különösebb kockázat nélkül hátat fordítottak a harcvonalnak. Az igazán gyáva semmitől sem fél jobban, mint a haláltól, márpedig ez a harcvonalban nap mint nap ezerféle alakban leselkedik az emberre. Ha tehát az ember gyönge jellemű, ingadozó vagy éppen gyáva fickókat akar harctéri kötelességük teljesítésére szorítani, akkor arra ősidőktől fogva csak egy mód van: a szökevénynek tudnia kell, hogy szökése éppen azt eredményezi, ami elől szökni akar. A harctéren meghalhat az ember, de mint szökevénynek meg kell halnia! Csak ily drákói fenyítéssel lehet nemcsak az egyesek, hanem az összesség részére is elrettentő példát mutatni a zászló hűtlen elhagyásának akárcsak a kísérletére is.
Ez volt a harci cikkelyek célja és értelme. Szép gondolat volna a létért folyó nagy harcot egyedül a szükség felismeréséből származó önkéntes kötelesség alapján végigharcolni. Az önkéntes kötelesség teljesítése azonban mindig csak a legjobbak és nem a nagy átlag erénye.
Ezért van szükség oly törvényekre, mint pl. a lopást sújtóra, amelyet nem a valóban tisztességes, hanem a gyenge, ingatag jelleműekért alkottak. Az ily törvényeknek a rossz elem elriasztásával kell elejét venniük egy olyan állapot kifejlődésének, amelyben végül a tisztesség az ostobaság látszatát kelti és hovatovább arra a meggyőződésre juttatja a tisztességeseket is: célszerűbb részt venniük a tolvajlásokban, semmint üres kézzel nézniük azt, sőt mi több, ha önmagukat is meglopásnak teszik ki.
Tévedés volt tehát azt hinni, hogy olyan küzdelemben, amely minden emberi számítás szerint előreláthatóan évekig tombolhatott, nélkülözni lehetett volna azokat a segédeszközöket, amelyekkel sok évszázados, sőt évezredes tapasztalat alapján a gyönge jellemű és ingatag egyéneket a legsúlyosabb megpróbáltatások idején is kötelességük teljesítésére lehetett szorítani.
Nem a hadi önkéntesekkel, hanem az önző gyáva fickókkal szemben volt szükségünk a hadi törvényekre, akiknek népünk szenvedéseinek idejében is drágább volt hitvány életük az összesség érdekeinél. Az ilyen jellemtelen, gyönge embereket csak a legszigorúbb büntetés alkalmazásával tarthatjuk vissza attól, hogy né engedjenek gyávaságuknak. Amikor férfiak állandóan a halál torkában vannak heteken keresztül pihenés nélkül, és iszapos gránáttölcsérekben nemegyszer a legrosszabb élelmezés mellett kell kitartaniuk, akkor az ingadozó jelleműek kizárólag a halálbüntetés kíméletlen alkalmazásával tarthatók a csatasorban. Hiszen az ilyen ember a börtönt ezekben az időkben egyszerre jobb helynek tartja a harctereknél, mert ott legalább nyomorult életét nem fenyegeti veszély. A háborúban a halálbüntetés gyakorlati kikapcsolása és a hadicikkelyek valóságos hatályon kívül helyezése rettenetesen megbosszulta magát. Különösen 1918-ban tapasztalhattuk ezt, amikor a szökevények egész áradata lepte el a hadtáp területeket és a hazai földet, hogy közreműködjenek annak a nagy gonosz szervezetnek a létesítésén, amely aztán 1918. november 7-én a forradalom fő mozgatója volt.
Magában a harcvonalban küzdőknek ehhez tulajdonképpen semmi közük sem volt, de természetes, hogy ők is vágytak a békére. Éppen ez jelentett rendkívül nagy veszélyt a forradalomra. Amint a fegyverszünet megkötése után a német hadseregek hazafelé indultak, a forradalmároknak az okozta a legnagyobb gondot, hogy mit fognak a hazatérő csapatok tenni? Fogják-e tűrni ezt a harcterek fiai?
Ezekben a hetekben a forradalomnak legalább külsőleg mérsékletet kellett tanúsítania, ha nem akarta magát annak a veszélynek kitenni, hogy néhány német hadosztály letiporja. Ha annak idején csak egyetlenegy hadosztályparancsnok is elhatározta volna magát arra, hogy hozzá hű hadosztályával a vörös zászlókat letépje, a különböző tanácsokat a falhoz állítsa, és az esetleges ellenállást aknavetők és kézigránátok segítségével letörje, akkor ez a hadosztály nem egészen négy hét alatt egy hatvan hadosztályból álló hadsereggé nőtte volna ki magát. Ettől pedig jobban rettegtek a zsidó vezetők, mint bármi mástól. Ezért kellett a forradalmat bizonyos mértékig fékezni, nem volt szabad azt bolsevizmussá fejleszteni, hanem rendet és nyugalmat kellett színlelni.
Ezért volt a sok nagy engedmény, ezért a régi hivatalnoki testületekre és a régi hadsereg vezetőire való hivatkozás. Ezekre legalább egy ideig még szükség volt és csak azután merték őket kirúgni, a köztársaságot a régi államtisztviselők kezéből kivenni, és azt a forradalmi keselyűk karmainak kiszolgáltatni, amikor azok már megtették kötelességüket. Hogy ez mennyire sikerült, azt a gyakorlat megmutatta.
A forradalom azonban nem a rend és nyugalom képviselőinek, hanem inkább a lázadók, tolvajok és fosztogatók műve volt. Ezek akaratának a forradalom fejlődése egyrészt nem felelt meg, másrészt annak lefolyását sem lehetett nekik megmagyarázni és ízlésük szerint megváltoztatni.
A szociáldemokrácia számbeli növekedése következtében lassanként elvesztette durva forradalmi párt jellegét. Ami e pártból végül megmaradt, az már csak a szándék és a cél keresztülvitelére alkalmas tömeg volt. Egy tízmilliós pártban már nem lehetett többé forradalmat csinálni. Ilyen mozgalomban már nem a szélsőséges elemek, hanem a középső csoport nagy tömegei, a tehetetlenek vannak előtérben.
E körülmény felismerése vezetett már a háború tartama alatt a szociáldemokrata pártnak a zsidók által előidézett híres szakadásához. Miközben a szociáldemokrata párt tömegei tehetetlenségüknek megfelelően ólomsúlyként nehezedtek a nemzeti védelemre, kivontak belőlük a tettre kész, radikális elemeket, és azokat új, különösen ütőképes, támadó csoportokká alakították. A független párt és a "Spartakus" szövetség voltak a forradalmi marxizmus rohamzászlóaljai. Az ő feladatuk volt azokat a befejezett tényeket megteremteni, amelyekre, mint előkészített talajra léphettek aztán a szociáldemokraták évtizedeken keresztül előkészített tömegei. A gyáva polgári osztályt a marxisták helyesen értékelték, és egyszerűen csak mint csőcseléket kezelték. Egyáltalán nem vették figyelembe, mert tudtak, hogy a régi kiszolgált nemzedék alázatos politikai szervezetei komoly ellenállásra sohasem lesznek képesek.
Mikor azután a forradalom győzedelmeskedett és a régi állam fő tartóoszlopait leromboltak, és amikor a visszaözönlő harctéri csapatok kiismerhetetlenekként tűntek fel, a régi forradalmi tevékenységet fékezni kellett, a szociáldemokrata hadsereg megszállta az elfoglalt állásokat, a független és Spartacus rohamzászlóaljakat pedig félretették az útból. Ez persze nem ment küzdelem nélkül.
Nemcsak azért, mert a legtevékenyebb támadó alakulatai, amelyek kielégítésük híján becsapottaknak érezték magukat, önszántukból tovább akartak küzdeni, de azért is, mert zabolátlan rendzavarásuk a forradalom fő mozgatóinak csak kívánatos volt. Látszólag máris két táborra oszlottak, a rend és nyugalom, és a véres rémuralom pártjaira. Mi sem természetesebb, mint, hogy a mi polgárságunk azonnal lobogó zászlókkal vonult be a "rend és nyugalom" táborába, és ezáltal ennek a legsajnálatraméltóbb politikai szervezetnek újra módot adtak a további tevékenységre. A polgárság ismét talajt érezhetett a lába alatt és bizonyos összeköttetésbe juthatott a hatalommal, amelyet ugyan gyűlölt, de amelytől talán még jobban rettegett. Emellett a német politizáló polgárságot még az a kitüntetés is érte, hogy a bolsevisták leküzdése céljából egy asztalhoz ülhetett a sokszorosan elátkozott szociáldemokrata vezetőkkel.
Így alakult ki 1918 decemberében és 1919 januárjában az alanti helyzet.
A legrosszabb elemekből toborzott kisebbség forradalmat csinál, és ezek mögé azonnal a szociáldemokrata párt lép. A forradalom látszólag mérsékelt irányú; ez a körülmény viszont a fanatikus szélsőségek haragját vonja maga után. Ezek az elemek aztán kézigránátokkal és géppuskákkal kezdenek lövöldözni, középületeket szállnak meg, egyszóval megkezdik a mérsékelt forradalom elleni harcot. További ilyen irányú fejlődés borzalmainak megakadályozása céljából fegyverszünetet kötnek az új rend és a régi rendszer képviselői, hogy együttesen vegyék fel a harcot a szélsőséges elemek ellen. Ennek eredménye viszont az, hogy a köztársaság ellenfelei a köztársaság elleni harcot feladják, sőt karöltve közreműködnek azoknak az elemeknek a leverésében, akik bár egészen más alapon szintén ennek a köztársaságnak az ellenfelei. További eredménye végül, hogy ezáltal a régi rendszer hívei harcának az új rendszer elleni veszedelme levezetődött.
Ezt a tényt az ember nem tudja elég gyakran hangoztatni! Csak aki ezt tudja, az érti meg, miként volt lehetséges, hogy egy népre, amely kilenctized részben nem vett részt a forradalom előkészítésében, amelynek héttized része elutasította azt, hattized része pedig egyenesen gyűlölte, arra az egytized részt jelentő kisebbség a forradalmat mégis rákényszerítette.
Lassanként elvéreztek egyik oldalon a Spartakusz barikádharcosok, másik oldalon pedig a nemzeti idealisták és fanatikusok, hogy ugyanolyan mértékben, amilyenben ez a két szélsőséges elem egymást felőrölte, a középen állók tömege győzzön. A polgárság és a szociáldemokraták kész helyzet előtt állottak, és a köztársaság kezdett "konszolidálódni". Ez a körülmény azonban a polgári pártokat különösen a választások előtt nem akadályozta meg abban, hogy egy ideig még monarchista eszméket hangoztassanak csak azért, hogy az elmúlt idők szellemében kislelkű párthíveiket befolyásolják és a maguk részére újólag megnyerjék.
Ez nem volt tisztességes eljárás. Ók belsőleg valamennyien már szakítottak a monarchiával, és az új helyzet szennye megkezdte csábító hatását már a polgári pártok tömegében is. A közönséges polgári politikus ma már jobban érzi magát a köztársaság korrupció posványában, mint abban a szigorú tisztaságban, amely a régi államból még emlékezetében maradt.
Mint már említettem, a forradalom a régi hadsereg helyébe, állam tekintélyének erősítése céljából, kénytelen volt új hatalmi tényezőt állítani. Ezt azonban csak a vele ellenkező nézeten levők felhasználásával tudta biztosítani. Lassanként új hadsereg kezdett kialakulni, amely külsőleg a békeszerződés korlátai között mozgott, érzelmi tekintetben pedig az idők folyamán az új államrendszer eszközévé kellett átalakulnia.
Ha az ember felveti a kérdést, hogy a forradalom mint olyan, hogyan sikerülhetett eltekintve a régi rendszer minden tényleges hibájától, amely az összeomlás tulajdonképpeni okozója volt , az alábbi megállapításra jut:
1. A kötelességteljesítés és a fegyelem fogalmának kiveszése folytán.
2. Az úgynevezett államfenntartó pártok gyáva tétlensége következtében.
Még a következőket is meg kell jegyeznem.
A kötelességteljesítés és engedelmesség kiveszése teljesen nemzetietlen és tisztán állami szempontokat szem előtt tartó nevelésünk eredménye. Ennek következménye az eszköz és a cél félreismerése is. A kötelességérzet, kötelességteljesítés és engedelmesség magukban véve nem célok, mint ahogy nem cél maga az állam sem, hanem csak eszköz a testileg és lelkileg rokon elemek együttélésének biztosítása céljából. Abban a pillanatban, amint egy nemzet néhány gazember eljárása következtében összeomlik és a legsúlyosabb elnyomásnak teszik ki, ezekkel szemben az engedelmesség és kötelességteljesítés csak elméleti alakiságot, sőt egyenesen esztelenséget jelent, különösen akkor, ha az engedelmesség és kötelességteljesítés megtagadásával egy nemzet a végromlástól menthető meg.
Mai nyárspolgári felfogás szerint az a hadosztályparancsnok, aki annak idején kapott parancs folytán nem lövetett, helyesen járt el, mert a polgári elem szemében az ellenkezés nélküli engedelmesség becsesebb még saját népének életénél is. Nemzetiszocialista felfogás szerint azonban nem a gyönge elöljáróval szembeni feltétlen engedelmesség, hanem a nép összességével szembeni kötelesség a mérvadó.
Ilyen sorsdöntő órában az egész nemzettel szembeni felelősségérzetnek és kötelességérzetnek kell döntenie.
Népünkből, helyesebben korábbi kormányainkból ezek a fogalmak kivesztek, helyet adtak a teljesen elméleti felfogásnak, és ezzel lehetővé tették a forradalom győzelmét.
A második ponthoz még a következőket kell hozzáfűznöm.
Az "államfenntartó" pártok gyávaságának mélyebben fekvő oka mindenekelőtt az, hogy népünk jóérzésű és legtettrekészebb elemei hiányoztak soraikból, mert a harctéren elestek. Ettől eltekintve ami polgári pártjaink, amelyek a régi államrendszer alapján állottak, meg voltak győződve arról, hogy elveiket kizárólag csak szellemi fegyverekkel szabad érvényesíteniük, mert az erőszakos eszközök alkalmazásának joga kizárólag az államhatalmat illeti. Ez a felfogás nemcsak az egyre jobban mutatkozó gyöngeség jele, de esztelenség is volt olyan időben, amikor a politikai ellenfél rég letért erről az álláspontról, és teljes nyíltsággal hangsúlyozta, hogy céljait, ha módjában lesz, még erőszakkal is megvalósítja. Abban a pillanatban, amikor a polgári demokrácia világában, mint azt követő jelenség, a marxizmus feltűnt, annak hangoztatása, hogy a harcot szellemi fegyverekkel kell megvívni, esztelenség volt, és ennek rettenetesen meg kellett bosszulnia magát. A marxizmus kezdettől fogva hangoztatta, hogy az eszközök megválasztása célszerűségi szempontok szerint történik, és azok jogosultsága mindig a sikertől függ.
Ennek a felfogásnak a helyességét az 1918. év november havának 11-ig terjedő napjai igazolták leginkább. Törődött is a marxizmus a parlamentarizmussal és demokráciával. Ellenkezőleg! Mindkettőnek az ordítozó és lövöldöző forradalmárok tömege által adta meg a halálos döfést. Csak természetes, hogy a fecsegő polgári szervezetek abban a pillanatban védtelenek voltak.
A forradalom után, amikor a polgári pártok ha megváltoztatott célfelirattal is hirtelen ismét felbukkantak és vitéz vezetőik a sötét pincék, szellős csűrök és egyéb rejtekekből előbújtak, mint minden ilyen régi alakulat képviselői, ott folytattak, ahol abbahagyták. Politikai célkitűzésük már amennyiben az új rendszerrel belsőleg ki nem békültek a múltban gyökerezett, törekvésük azonban az volt, hogyha csak lehetséges, az új rendszerben is részt vegyenek, és ámde fegyverük, mint azelőtt, továbbra is csak a szó maradt.
A polgári pártok a forradalom után is mindenkor szánalmas módon hódoltak be az utcának. Amikor a köztársaság védelméről szóló törvény feletti határozathozatalra került a sor, az ahhoz szükséges parlamenti többség nem volt meg. A kétszázezer főnyi tüntető marxista láttára azonban a polgári "államférfiak"-at olyan félelem szállotta meg, hogy legjobb meggyőződésük ellenére is elfogadták e törvényt csak azért, nehogy magukat a parlament elhagyása után véres elpáholásnak tegyék ki. Ettől azután a törvény megszavazása árán, sajnos, meg is menekültek. Az új állam további fejlődése a továbbiakban már úgy folytatódott, mintha nemzeti ellenzék nem is volna.
Az egyedüli szervezetek, amelyeknek ez időben bátorságuk és erejük is lett volna a marxizmussal és a felizgatott tömeggel szembeszállni: az önkéntes csapatok, később az önvédelmi alakulatok, a lakosság védőcsapatai stb. és végül a hagyományokhoz ragaszkodó egyesületek voltak.
Létük, fennállásuk a német történelemben mégsem hagyott látható nyomokat. Ez a körülmény a következőkben leli magyarázatát.
Amint egyrészről az úgynevezett nemzeti pártok megfelelő karhatalom híján nem tudtak az utcára semmi néven nevezendő befolyást gyakorolni, úgy viszont a politikai eszme és mindenekelőtt valódi politikai célkitűzés nélkül álló, úgynevezett védőszövetségek sem tudtak semmiféle befolyásra szert tenni.
Ami egykor a marxizmus számára az eredményt biztosította, az a politikai akarat és durva tettlegesség teljes összjátéka volt, viszont ami a nemzeti Németországot a gyakorlati német politika minden fejlődéséből kikapcsolta, az az erőszakos hatalom és a zseniális politika együttműködésének hiánya volt.
Bármilyen természetű is volt a "nemzeti" pártok szándéka, azok keresztülvitelére a legcsekélyebb hatalommal sem rendelkeztek, különösen az utcán nem. A védőszövetségeseké volt minden hatalom, ők voltak az állam és az utca urai, ők viszont nem rendelkeztek semmi néven nevezendő politikai eszmével és céllal, amelyért hatalmukat a nemzeti Németország javára fordíthatták volna.
Mindkét esetben a zsidók ravaszsága volt az, amely okos rábeszéléssel előidézője volt ennek a visszás helyzetnek.
A zsidó nagyon is jól értett ahhoz, hogy sajtója útján a védőrségi alakulatok "politikamentességének" eszméjét hangoztassa, a politikai életben viszont éppen olyan ravaszul mindig a harc tiszta szellemét dicsérte és követelte. Az ostoba németek milliói pedig tovább szajkózták ezt a valótlanságot anélkül, hogy csak halvány sejtelmük is lett volna róla, hogy ezáltal önmagukat fegyverezik le és szolgáltatják ki védtelenül a zsidóknak.
Ennek is megvan a maga természetes magyarázata. Egy nagy és átalakító eszmének a hiánya mindenkor a harci készség korlátozottságát jelenti. A legdurvább fegyverek alkalmazása jogosultságának érzetét is csak az a fanatikus hit adhatja meg, hogy rajuk szükség van a világot átalakító, új rendszer győzelmének kivívása érdekében. Olyan mozgalom, amely nem a legmagasabb célokért és eszmékért küzd, sohasem fog fegyvert ragadni.
A francia forradalom sikerének titka egy új és nagy eszme felvetésében rejlett. Az eszmének köszönheti az orosz forradalom is győzelmét, és a fasizmus is az eszméből merített erőt ahhoz, hogy a népet egy mindent átfogó átalakulásnak áldásos módon alávesse.
A polgári pártok erre nem alkalmasak.
De nemcsak a polgári pártok látták politikai céljukat a múlt visszaállításában, hanem amennyiben egyáltalán foglalkoztak politikai célkitűzéssel a védőszövetségek is. Régi hadastyán és "Kyffhäuser"-irányzatok elevenedtek meg bennük, és hozzájárultak ahhoz, hogy az akkori nemzeti Németország legélesebb fegyverét politikailag letompítsak és zsoldosokként hagyják a köztársaság szolgálatában elsatnyulni. Mit sem változtatott a szerencsétlen eljárás esztelenségén az a körülmény, hogy ők a legjobb hiszemben cselekedtek.
A marxizmus a lassanként megszilárduló birodalmi védőrségben biztosította a tekintélye alátámasztásához szükséges hatalmat, és ezután megkezdte a veszélyesnek látszó nemzeti védőszövetségek, mint most már felesleges szervezetek, következetes feloszlatását. Egyes, különösen vakmerő vezéreket bíróság elé állítottak és bezártak.
Az N. S. D. A. P. alapításával keletkezett először olyan mozgalom, amely a régi pártoktól eltérően nem a múlt visszaállítását, hanem a mai képtelen állami szervezet helyébe organikus népi állam megteremtését tűzte ki céljául.
Az új mozgalom mindjárt az első naptól kezdve arra az álláspontra helyezkedett, hogy eszméit ugyan szellemileg terjeszti, de azokat szükség esetén erőszakos eszközökkel is meg kell védelmeznie. Az új tan rendkívüli fontosságáról való meggyőződés természetessé tette azt, hogy a cél eléréséért semmi áldozattól sem szabad visszariadni.
Rámutattam már azokra a mozzanatokra, amelyek egy mozgalmat, amennyiben a nép szívéhez akar férkőzni, arra köteleznek, hogy az ellenség erőszakos kísérleteivel szemben maga vegye fel a harcot. A világtörténelem bizonysága annak, hogy egy világnézet által képviselt erőszak sohasem törhető le az államhatalom által, hanem csak új, hasonló merészséggel és elhatározással képviselt világnézet erejével. A hivatalos államvédelmi szerveknek ez a tény mindig kellemetlen, anélkül azonban, hogy ezáltal magát a tényt meg tudná dönteni. Az államhatalom csak akkor biztosíthatja a rendet és nyugalmat, ha az állam intézményeiben megegyezik a mindenkor uralkodó világnézettel. Mindennek következtében az erőszakoskodó elemek csak egyes bűnözőkként tűnnek fel, és nem tekinthetők a rendszerrel szemben homlokegyenest ellenkező gondolat képviselőinek. Ellenkező esetben az állam még ha évszázadokon keresztül a legerőszakosabb eszközökkel is harcol az őt veszélyeztető terrorral szemben végeredményben semmit sem fog elérni, és elveszti a harcot.
A német államot a marxisták hevesen ostromoltak. Hetven évi küzdelem után sem volt képes ennek a világnézetnek győzelmét megakadályozni, dacára a marxista világnézet harcosaival szemben számtalan esetben alkalmazott, összesen több ezer évre terjedő fogház és börtönbüntetésnek, és a legvéresebb rendszabályoknak.
1918. november 9én a marxisták előtt feltétlenül megalázkodott állam nem fog holnap egyszerre a marxizmus legyőzőjeként feltámadni, sőt ellenkezőleg, a miniszteri bársonyszékekben ülő gyönge elméjű polgárok ma már azon az állasponton vannak, hogy nem célszerű a munkások ellen kormányozni. Persze a "munkásság" fogalma alatt előttük tulajdonképpen a marxizmus lebeg. Amikor azonban ők a német munkásságot a marxizmussal azonosítják, nemcsak az igazságot hamisítják meg gyáva és hazug módon, hanem megkísérlik indokolásukkal a marxista eszmék és szervezetek előtt való behódolásuk leplezését is.
Tekintettel arra, hogy a mai állam ma már maradék nélkül alávetette magát a marxizmusnak, a nemzetiszocialista mozgalomnak sokszorosan kötelességévé vált eszméje győzelmének szellemi előkészítése mellett, annak a győzelemittas nemzetköziség terrorja elleni megvédése is.
Már ecseteltem, hogy miként alakult ki a gyakorlati élet követelményeinek megfelelően ifjú mozgalmunkban egy gyülekezést védő alakulat, miként vett fel bizonyos rendezőgárda jelleget és miként törekedett szervezetté válni. Bármennyire is hasonlított külsőleg ez az alakulóban lévő csoport az úgynevezett védőszervezetekhez, belsőleg azzal legkevésbé sem volt összehasonlítható.
Amint már jeleztem, a német védőszervezeteknek nem volt semmi határozott politikai elgondolásuk. Azok tényleg csak önvédelmi alakulatok voltak, több-kevesebb célszerű kiképzéssel és szervezettel. Tulajdonképpen törvénytelen kiegészítői voltak az állam mindenkori törvényes hatalmi eszközeinek. Szabadcsapat jellegüket csak alakításuk módja és az akkori közállapotok adták meg, de semmi szín alatt sem illette meg őket ez a cím abban az értelemben, mintha saját meggyőződésükből szabad harci alakulatai lettek volna. Egyes vezetőknek, sőt egész szövetségeknek a köztársasággal szemben tanúsított ellenzéki magatartása ellenére sem jelentettek ellenzéket. Nem elegendő ugyanis egy meglévő állapot kevésbé értékes voltáról alkotott meggyőződésünk, ha e szó valódi értelméről akarunk beszélni. Az igazi meggyőződés ugyanis csak olyan helyzet ismeretében gyökerezik, amelynek elérését az ember szükségesnek tartja és amelynek megvalósítását fő életcéljának tekinti.
Éppen az különbözteti meg a nemzetiszocialista mozgalom rendcsináló szervezetét az összes védőalakulatoktól, hogy legkevésbé sem szolgálta vagy akarta szolgálni a forradalom teremtette rendszert, hanem kizárólag egy új Németországért küzdött. Ez a rendezőcsapat eleinte csak teremőrség jellegével bírt. Első feladata szűk korlátok között mozgott és csak abban állt, hogy lehetővé tegye az ellenfél által egyébként egyszerűen megakadályozott összejövetelek megtartását. Már annak idején arra képezték ki őket, hogy habozás nélkül támadjanak, nem azért ahogy azt buta kispolgári körökben összevissza hangoztatták , mintha a gumibotot legfőbb eszmeként tisztelték volna, hanem azért, mert tudatában voltak annak, hogy még a legnagyobb gondolatok is elvesznek, ha annak képviselőit gumibottal verik agyon. Ezt a történelem nem egy eseménye bizonyítja. Vagy talán nem elég gyakran fordult elő, hogy nagyszerű egyéniségek múltak ki rabszolgák ütlegelése alatt? Ez a rendezőcsapat nem azért erőszakoskodott, hogy erőszakoskodjék, hanem tisztán azért, hogy megvédelmezze a szellemi célkitűzések hirdetőit az erőszakos elnyomással szemben. Tudatában volt annak, hogy nem kötelessége olyan állam védelmét biztosítani, amely a nemzetet elveszti, hanem ellenkezőleg, a nemzetet tartozik megvédeni azokkal szemben, akik a népet megsemmisítéssel fenyegetik.
A müncheni "Hofbräuhaus"-ban lezajlott összecsapás után, az akkori kisszámú csapat hősies támadásának az emlékéül kapta meg a rendezőgárda a "rohamcsapat" elnevezést. Amint maga a neve mutatja, ez csak a mozgalom egy csoportját jelenti. Egyéb csoportok a hírverő, a sajtó és egyebek, amelyek szintén szervei a pártnak.
A rohamcsapatok kiépítésének szükségességét nemcsak ezen az emlékezetes összejövetelen láthattuk, hanem különösen akkor győződhettünk meg róla, amikor mozgalmunkat Münchenből lassanként Németország többi részeire is kezdtük kiterjeszteni. Mihelyt veszélyesnek tűntünk fel a marxizmusra nézve, a nemzetiszocialisták minden gyülekezési kísérletét már csírájában igyekeztek elfojtani. Az természetes volt, hogy a marxista pártszervezetek minden árnyalata magáévá tette ezt az eljárást. De mit szólhatott az ember a polgári pártokhoz, amelyek a marxizmus által levert voltukban sok helyen még csak meg sem kísérelték szónokaik nyilvános szerepeltetését. E pártok mindezek ellenére ostoba megnyugvással kísérték a marxizmussal szemben váltakozó szerencsével folytatott küzdelmünket. Szinte örültek annak, hogy azt, amit nekik sem sikerült legyőzni, sőt amely őket győzte le, mi sem tudjuk letörni. Mit mondjon az ember az olyan állami hivatalnokokról, rendőrhatóságokról, sőt miniszterekről, akik kifelé "nemzeti" férfiakként igyekeznek magukat feltüntetni, ezzel szemben minden vitánál, minden, a nemzetiszocialisták és marxisták között felmerült összecsapásnál a legaljasabb szolgai munkára vállalkoztak? Mit mondjon az ember az olyanokról, akik saját énjük lealacsonyításával oly messzire mentek, hogy a zsidó lapok nyomorult dicséretéért képesek voltak üldözőbe venni azokat az embereket, akik hősies magatartásukkal az ő életüket is megmentették, és akiknek köszönhették, hogy a vörös összeesküvők nem húzták őket is lámpavasra?
Oly szomorú jelenségek ezek, hogy a feddhetetlen emlékű Pöhner elnököt, aki a maga gerincességével úgy gyűlölte a gerincteleneket, a következő kifakadásra ragadtatták: "Én egész életemben elsősorban német voltam, és csak másodsorban óhajtottam hivatalnok lenni. Sohasem szeretném, ha olyan egyénnel tévesztenének össze, aki mint tisztviselő, cédaként mindenkinek odadobja magát, aki pillanatnyilag uralmon van!" (Pöhner: München rendőrfőnöke a forradalom után. )
Ezekben a dolgokban az volt a legszomorúbb, hogy az effajta egyének lassanként a német közhivatalnokok legtisztességesebb és legderekabb részének tízezreit nemcsak hatalmukba kerítették, hanem meg is fertőzték őket, a becsületeseket viszont ádáz gyűlölettel üldözték és emelték ki állásaikból. Emellett képmutató hazugsággal képesek voltak magukat jó hazafiaknak feltüntetni.
Az ilyen emberektől támogatást nem várhattunk és csak a legritkább esetben kaptunk. Csak az önvédelmi szerv kiépítése tudta mozgalmunk tevékenységét biztosítani és egyben részére azt a közérdeklődést és általános bizalmat kivívni, amellyel a tömeg csak annak adózik, aki támadás esetén meg tudja magát védeni.
A rohamosztagok belső kiképzésénél a testi erő fejlesztése mellett " a nemzetiszocialista eszme tántoríthatatlan képviselőivé történő nevelés és a fegyelem legnagyobb mértékű megteremtése volt a fő cél. Törekvésünk az volt, hogy a rohamosztagokban ne legyen semmi a polgári felfogású védőszövetségekből, de ne legyenek titkos szervezetek sem.
Annak a magyarázata, hogy miért voltam én már abban az időben legélesebben ellene, hogy az N. S. D. A. P. rohamosztagát úgynevezett védőszövetséggé képezzük ki, a következőkben rejlik.
Egy nép véderejének magánszervezeteken keresztül való kiképzése lehetetlen, kivéve azt az esetet, ha ezt a legmesszebbmenő módon az állam anyagilag támogatja. Minden más elgondolás az ember saját erejének túlbecsülésén alapszik. Teljesen kizárt dolog, hogy egy úgynevezett önkéntes fegyelem olyan szervezeteket tudjon létesíteni, amelyek katonai értéket képviselnek. Ezeknél hiányzik a rendelkezési hatalom legfőbb támasza, a büntető hatalom. Igaz ugyan, hogy 1918 őszén, még inkább 1919 tavaszán lehetséges volt úgynevezett "szabadcsapatok" felállítása, de ennek magyarázata mindenekelőtt az volt, hogy azok tagjai nagyrészt a régi hadsereg iskolájából kikerült arcvonalbeli harcosok voltak, másrészt az a körülmény, hogy a tagjaira rótt kötelesség módja legalább bizonyos időre feltétlen katonai fegyelemnek vetette alá őket.
A mai önkéntes védőszervezeteknél ez a fegyelem teljesen hiányzik. Minél nagyobbak lesznek a kötelékek, annál gyengébb lesz a fegyelem, annál kisebb követelményekkel lehet fellépni az egyes tagokkal szemben. Így lassanként egyre inkább a régi, politikamentes hadastyán egyesületekhez fognak hasonlítani.
Önkéntes hadiszolgálatra nagyobb tömegeket csak feltétlen parancsnoki hatalom biztosítása mellett lehet nevelni. Csak kevesen lesznek olyanok, akik hajlandók magukat szabad elhatározásukból, a hadseregnél magától értetődő és természetes feltétlen engedelmességnek alávetni.
Alapos kiképzést, nevetségesen csekély anyagi eszközökkel mint amilyen e célra az úgynevezett védőszövetségeknek áll rendelkezésre nem lehet elérni. Márpedig az ily intézmények legfőbb feladata a legjobb és legmegbízhatóbb kiképzés kell, hogy legyen. A háború óta már nyolc év telt el, és azóta a német ifjúság egyetlen évfolyama sem nyert tervszerű kiképzést. A védőszövetségek feladata pedig mégsem lehet az, hogy az egykor kiképzett évfolyamokat vonja be tagjai sorába, mert lassanként nem lesz utánpótlása. A védőszövetségeknek nem lehet célja, hogy egyre jobban a régi hadastyán egyesületek jellegét vegyék fel, hanem amint már neve is mutatja, a védelem gyakorlati megvalósítása, vagyis egy védelemre képes testület megteremtése.
Ez a feladat azonban feltétlenül megkívánja az eddig még katonai kiképzésben nem részesült egyének begyakorlását, ami viszont kivihetetlen. Heti egykét órai kiképzéssel nem lehet katonát nevelni. A mai, roppantul felfokozott követelmények mellett egykét éves szolgálati idő csak éppen hogy elég ahhoz, hogy a ki nem képzett fiatalembert tanult katonává nevelj e. A harctéren mindannyiunk szeme előtt játszódtak le azok a borzalmas következmények, amelyek az ütközetekben mutatkoztak a ki nem képzett katonáknál. Önkéntes alakulatoknak, amelyek szilárd elhatározással és határtalan odaadással gyakoroltak 1520 héten keresztül, a fronton csak az ágyútöltelék szerepe jutott. Csak öreg, tapasztalt katonák közé beosztottan tudtak ezek a fiatal, 46 hónapos kiképzéssel bíró újoncok az ezred hasznos tagjává lenni, és csak az "öregek" vezetése mellett emelkedtek lassan a helyzet magaslatára. Kilátástalan, meddő kísérlet heti egykét óra úgynevezett kiképzéssel csapatokat nevelni. Ezzel talán lehetséges a régi katonákat újra felfrissíteni, de sohasem lehet fiatal emberekből katonákat faragni. Közömbös és teljesen értéktelen lenne egy ilyen rendszer, különösen ha meggondoljuk, hogy míg egyfelől az önkéntes védőszövetségek néhány ezer, magában véve jóindulatú embert védőszellemben kiképeznek vagy legalábbis megkísérelnek kiképezni, ugyanakkor maga az állam pacifista-demokrata nevelési módjával millió és millió fiatal embert foszt meg természetes ösztönének kifejlődésétől, megmérgezi azok ésszerű, hazafias gondolkozásmódját, és lassacskán minden önkénnyel szemben türelmes birkanyájjá változtatja őket.
Az úgynevezett harcképes katonai alakulatok szövetségi alapon történő felállításával szemben elfoglalt álláspontom még fontosabb magyarázata a következő.
Ha az előbbiekben jelzett nehézségek, dacára egy védőszövetségnek, mégis sikerülne bizonyos számú német ifjút fegyverforgató férfiúvá kiképezni, éspedig mind szellemileg, mind testi ügyesség és fegyverrel való bánásmód tekintetében, az eredmény mégis a semmivel lenne egyenlő egy olyan államban, amely célzatosan tiltakozik a fegyverkezés ellen, sőt egyenesen gyűlöli azt, mert vezetőinek az állam tönkretevőinek céljával a fegyverkezés tökéletesen ellenkezik.
Ma mégis így van. Vagy nem nevetséges egy ezred részére néhány ezer embert esthajnali szürkület idején jól-rosszul katonailag kiképezni akkor, amikor az állam néhány évvel ezelőtt nyolc és fél millió kitűnően kiképzett katonát gyalázatosan megtagadott, sőt hervadhatatlan érdemeiért köszönetül általános becsmérlésnek tett ki. Tehát katonákat akarnak kiképezni az állami hadsereg részére akkor, amikor az egykori, dicsőséges hadsereg tagjait beszennyezték, leköpködték, mellükről a kitüntetéseket leszaggattak, teljesítményeiket ócsároltak. Vajon tette ez a mai hadsereg valamikor is egy lépést azért, hogy a régi hadsereg becsületét visszaállítsa, és annak szétzüllesztőit és meggyalázóit kérdőre vonja? Semmit sem! Sőt ellenkezőleg. Azok, akik ezt tették, ma a legmagasabb állami hivatalokban trónolnak. Hogy is mondják Lipcsében? "Azé a jog, akié a hatalom!" Miután azonban köztársaságunkban a hatalom ugyanazok kezében van, akik egykor a forradalmat szították, azt a forradalmat, amely a német történelem legaljasabb hazaárulását, legnyomorultabb gazságát jelenti és így tényleg semmi okát sem lehet adni annak, hogy éppen ezeknek az árulóknak a hatalma növekedjék egy új, fiatal hadsereg megteremtése által. A józan ész minden érve ez ellen szól!
Egész világosan és határozottan kitűnik ennek az államnak az 1918. évi forradalom utáni időben keletkezett önvédelmi alakulatokkal szemben tanúsított állásfoglalása abból, hogy milyen nagy súlyt helyezett pozíciójának katonai megerősítésére mindaddig, amíg ezeknek az alakulatoknak a forradalom gyáva intézményeit kellett megvédelmezniük. Mihelyt azonban ez a veszély népünk fokozatos lezüllésével már megszűntnek volt tekinthető, és az önvédelmi alakulatok további fennállása már csak nemzetpolitikai erősödést jelenthetett volna feleslegessé váltak. A köztársaság mindent elkövetett lefegyverzésükre, sőt feloszlatásukra.
A történelem azt tanítja, hogy fejedelmek hálájára csak ritka esetben lehet számítani, de hálára számítani a forradalom gyilkosai és fosztogatói részéről, erre csak újdonsült "hazafi" képes. Ha a mai állam valaha is igénybe venné az ily módon kiképzett hadsereget, akkor ez sohasem azért történnék, hogy azzal kifelé a nemzet érdekeit védelmezze, hanem csak abból a célból, hogy a nemzet leigázóit oltalmazza meg a megcsalt, elárult, eladott nép egy napon talán mégis fellángoló dühével szemben.
Az N. S. D. A. P. S. A.-jainak (rohamosztagainak) már a fentebb mondottaknál fogva sem volt szabad katonai szervezetté lennie. Az S. A. a nemzetiszocialista mozgalom védő és nevelő eszköze és feladata egészen más, mint az úgynevezett védőszövetségeké.
De ne legyen titkos szervezet sem. A titkos szervezetek célja csak törvényellenes lehet. A titkos szervezetek önmaguk korlátozzák önmagukat. Tekintettel a német nép szószátyár voltára, amúgy is teljesen lehetetlen nagyobb szervezetet a titkosság alapján megszervezni vagy annak csak céljait is leplezni. Minden ilyen szándék ezerszeresen meghiúsul nemcsak azért, mert rendőrségünknek egész sereg kitartott és egyéb csőcselék áll rendelkezésére, hanem azért is, mert maguk a párthívek sem lennének képesek arra, hogy hallgassanak. Csak hosszú éveken keresztül összekovácsolt kis csoportok vehetik fel a valódi titkos társaság jellegét. Egy ilyen alakulat szükségszerűen csekély volta azonban máris értéktelenné teszi azt a nemzetiszocialista mozgalom számára. Nekünk nem egy vagy kétszáz vakmerő összeesküvőre, hanem világnézetünk száz és százezer fanatikus harcosára van szükségünk! Nem titkos összejöveteleken kell dolgoznunk, hanem hatalmas tömegfelvonulásokon, nem tőr, méreg vagy pisztoly mozgalmunk úttörője, hanem az utca meghódítása! Meg kell mutatnunk a szociáldemokratáknak, hogy az utca jövendő urai a nemzetiszocialisták éppen úgy, mint egykor urai lesznek magának az államnak is.
A titkos szervezetek veszedelmessége ma még abban is rejlik, hogy tagjai gyakran teljesen félreismerik feladatuk nagyságát, és azt hiszik, hogy egy-egy gyilkossággal a nemzet sorsa pillanatok alatt kedvezőre fordítható. Az ilyen véleménynek meg lehet a történelmi jogosultsága akkor, ha a nép egy zseniális elnyomó zsarnoksága alatt senyved, akiről az ember tudja, hogy csak az ő személye biztosítja az elnyomás állandóságát és rettenetességét. Ily esetben előállhat egy áldozatkész ember, hogy a gyilkos tört a gyűlölt egyén szívébe döfje. Csak a forradalom bűnös kis bitangjai fogják az ilyen tetteket a legmegvetendőbbnek tekinteni. Ezzel szemben népünk szabadságának legnagyobb lantosa "Tell Vilmos"-ában dicsőítette az ilyen önfeláldozó tettet.
1919 és 1920-ban kézenfekvő volt annak a veszélye, hogy titkos szervezetek tagjai a világtörténelem tanulságai alapján megkísérlik a haza határtalan szerencsétlenségét a haza megrontóin megbosszulni abban a hiszemben, hogy ezáltal véget vetek nyomorúságunknak. Minden ilyen kísérlet szörnyű ballépés lett volna, mert a szociáldemokrácia nem egy egyén kimagasló nagyszerűsége vagy személyes jelentősége, hanem inkább a polgári elem határtalan nyomorúsága és gyáva meghunyászkodása folytán győzött. Közéletünk legszomorúbb kritikája éppen az, bár a forradalom egyetlen igazán nagy egyéniséget sem tudott felmutatni, mégis győzedelmeskedett. Az még érthető, hogy egy Robespierre, Danton vagy Marat előtt behódolt a nép, de hogy a szikár Scheidemann, a kihízott Erzberger, egy Friedrich Ebert és a számtalan többi politikai törpe előtt fejet tudott hajtani egy nép, az igazán lesújtó. Tényleg nem volt egyetlen kimagasló egyéniség sem, akiben a forradalom lángeszű vezérét, egyben a haza szerencsétlenségének okozóját lehetett volna látni! Itt csak forradalmi poloskák és batyus Spartakuszok tevékenykedtek nagyban és kicsiben. Bármelyikük eltávolítása legfeljebb azt jelentette volna, hogy helyét egy másik, éppen olyan vérszomjas alak foglalja el.
Az úgynevezett hazaárulók megrendszabályozásának kérdésénél is hasonló elgondolásból kell kiindulni.
Nevetséges következetlenség lenne egy fickót halállal sújtani azért, mert egy ágyút elárult akkor, amikor a legmagasabb állásokban olyan gazemberek ülnek, akik egy egész birodalmat árultak el, és akiknek lelkét kétmillió ember vérének hiábavaló kiontása nyomja, akik felelősek több millió nyomorékért, és akik ennek ellenére nyugodt lelkiismerettel végzik köztársasági üzelmeiket. Kis hazaárulókat lehetetlenné tenni esztelenség olyan államban, amelynek kormánya ilyen hazaárulókat minden büntetéstől mentesített. Mert így könnyen megeshetnék, hogy azt a becsületes idealistát, aki egy ilyen gazember kis hazaárulót eltávolít, éppen egy ilyen nagy hazaáruló vonna felelősségre.
Különben az én álláspontom ebben a kérdésben az, hogy ne akasszunk fel kis tolvajokat, hogy aztán a nagyok elfuthassanak, hanem egykor egy német nemzeti törvényszék vonja felelősségre a novemberi árulás felelős tetteseit, és ítélje el, mert az elrettentő példát fog szolgáltatni a kis árulók részére is!
Ezek a megfontolások indítottak engem arra, hogy ismételten megtiltsam tagjaink titkos szervezetekben való részvételét, és hogy magát az S. A. t is megóvjam az ilyen szervezeti jellegtől. Én ezekben az években visszatartottam a nemzetiszocialista mozgalmat az olyan kísérletektől, amelyeknek végrehajtói leginkább csodálatra méltó idealista, fiatal németek voltak, akik csak önmagukat áldoztak fel anélkül, hogy a haza sorsán bármit is javítottak volna.
Abból a körülményből, hogy az S. A. nem katonai alakulat, sem pedig titkos szövetség nem lehetett, a következők adódtak.
1. Kiképzésének nem katonai, hanem pártcélszerűségi szempontok figyelembevételével kellett történnie.
Mivel ez utóbbinál a testi ügyesség fejlesztendő, a fő súlyt nem a katonai gyakorlatokra, hanem inkább a sportszerű kiképzésre kellett fektetnünk. A bokszolást és a judot mindig fontosabbnak tartottam silány, részleges lövészeti kiképzésnél. Adjon az S. A. a német nemzetnek hatmillió, sportszerűen kifogástalanul begyakorolt, fanatikus hazaszeretettől izzó és határozott támadási szellemben nevelt embert, és ha majd szükség lesz rá, egy nemzeti állam azok felhasználásával nem egészen két év alatt hadsereget teremthet magának!
A testi erő fejlesztése beleoltja az egyedekbe felsőbbrendűségük érzetét, önerejük tudatában rejlő biztonságot kölcsönöz nekik, és azonfelül sportbeli ügyességekre tanítja. Mindez fegyvert jelent számukra.
2. Abból a célból, hogy már kezdettől fogva elejét vegyük az S. A. titkos jellegének, egyenruhájuktól eltekintve, már állományának nagysága is megmutatja az utat, amelyen járnia kell, és amelyet a nagy nyilvánosság is ismer. Az S. A.-nak nem szabad sötétben bujkálni, hanem szabad ég alatt kell táboroznia, hogy a titkos szervezkedésről szóló mendemondát végleg megcáfolja!
Kezdettől fogva be kell avatni az S. A. minden egyes tagját a mozgalom eszméjének a nagyságába, és reá kell nevelni arra, hogy ezt az eszmét képviselje már csak azért is, hogy tettrekészségét ne kisszerű összeesküvésekkel elégítse ki, hogy hivatását ne kisebb vagy nagyobb gazemberek eltüntetésében vélje feltalálni, hanem hogy feladatát, egy új nemzetiszocialista népi állam megteremtésében lássa.
Ezzel a harc a jelenlegi államrendszer ellen kisszerű összeesküvések légköréből kiszabadul és a marxista világnézet, valamint annak intézményei elleni megsemmisítő nagy harccá növi ki magát.
3. Az S. A. szervezeti beosztása, valamint ruházata és felszerelése sem a régi hadsereg mintájára, hanem ésszerűen, a hivatásának megfelelő célszerűségi szempontok szerint készült.
Azok a világnézeti elvek, amelyek munkámat már 1920 és 21-ben irányítottak, és amelyeket lassanként a fiatal szervezetekbe is beoltottam, azt eredményezték, hogy 1922 derekán már tekintélyes számú század felett rendelkeztünk. 1922 késő őszén fokozatosan megkaptak egyenruhájukat is.
Az S. A. további kialakulására három eseménynek volt különös jelentősége.
1. Az összes hazafias egyesületek 1922 nyár végén a müncheni Königsplatzon megtartott általános nagy tüntetése a köztársaságot védő törvény ellen.
München hazafias egyesületei annak idején kiáltványban hívták fel a lakosságot egy Münchenben megtartandó óriási méretű tiltakozó gyűlésen való részvételre. Azon a nemzetiszocialista mozgalom is részt vett. A párt zárt menetét hat müncheni század vezette be, amelyeket a politikai párt szakosztályai követtek. A felvonulásban, amely mintegy tizenöt zászló alatt történt, két zenekar is részt vett. A nemzetiszocialisták megjelenése a félig megtöltött, de zászló nélküli térségen határtalan lelkesedést keltett. Az egyik kijelölt szónokként nekem is szerencsém volt ez alkalommal mintegy hatvanezer embert számláló tömeg előtt beszélni.
A nagygyűlés eredménye óriási volt, különösen azért, mert minden vörös fenyegetés ellenére beigazolódott, hogy a nemzeti érzelmű München is kivonulhatott az utcára. Azokat a vörös köztársasági csapatokat, amelyek a felvonuló osztagok ellen erőszakosságot kíséreltek meg, az S. A. századai szétzavarták, és azok percek alatt véres fejjel szaladtak széjjel. A nemzetiszocialista mozgalom ez alkalommal mutatta meg először elhatározottságát, amellyel kiragadta az utca egyeduralmát a nemzetközi hazaárulók kezéből.
E nap eredménye kétségtelenül beigazolta az S. A. kiépítésével kapcsolatosan lélektani és szervezési felfogásunk helyességét.
2. Az 1922 októberében rendezett koburgi felvonulás.
A népi egyesületek elhatároztak, hogy Koburgban egy úgynevezett "német napot" tartanak. Magam is kaptam meghívót azzal a megjegyzéssel, hogy kíséretet is vigyek magammal. E meghívás kapóra jött. Délelőtt 11 órakor vettem kézhez, és már egy óra múltán kimentek a rendelkezések a "német napon" való részvételre vonatkozólag. Kíséretül az S. A. tizennégy századba osztott nyolcszáz emberét jelöltem ki, akik különvonaton indultak Münchenből a bajorrá változott kis városkába. Ezzel kapcsolatosan az időközben másutt is megalakult nemzetiszocialista S. A. csoportoknak megfelelő parancsokat adtam.
Először történt meg, hogy Németországban ilyen különvonatot indítottak. Mindenütt, ahol az S. A. tagjai beszálltak, a vonatunk, zászlóink, amelyeket sokan még nem ismertek, óriási feltűnést keltettek. Koburgba érkezésünkkor a "német nap" rendezőségének küldöttsége fogadott, amely az ottani szakszervezetekkel, illetve független szocialista és kommunista párttal történt megegyezésüket közölte, amely szerint tilos a városba kibontott zászlókkal, zenekarral (mi egy negyvenkét tagból álló saját zenekart hoztunk magunkkal) zárt sorokban bevonulni. E megalázó feltételeket gondolkodás nélkül visszautasítottam, és egyben a rendezőség küldöttsége előtt legnagyobb megütközésemet juttattam kifejezésre azért, hogy az előbb említett szakszervezetekkel, illetve független szocialistákkal és kommunistákkal egyáltalán tárgyalásba bocsátkozott és velük megállapodást létesített. Kijelentettem, hogy az S. A. azonnal századokba sorakozik és lobogó zászlók alatt, zenekarral fog a városba bevonulni.
Így is történt.
Már a pályaudvar előtti térségen sok ezer főnyi vadul üvöltő és ordító tömeg fogadott bennünket. "Gyilkosok", "banditák", "rablók", "gonosztevők" voltak azok a "becéző" nevek, amelyekkel a német köztársaság e "hősei" elárasztottak bennünket. A fiatal S. A. mintaszerű fegyelmezettséget tanúsított. A századok a pályaudvar előtti téren felsorakoztak, és nem vettek tudomást a csúfondároskodókról. Aggódó rendőri közegek bevonuló csapatainkat nem a város szélén fekvő lövészcsarnokban kijelölt szállásunkra, hanem a város középpontjában fekvő Hofbräuhaus pincéjébe vezették. A menetünket kísérő tömeg tombolása egyre jobban erősödött és alighogy az utolsó századunk is bekanyarodott a pince udvarára, a nagy tömeg fülsiketítő kiabálás mellett megkísérelte a benyomulást. A rendőrség lezárta a pincét. Minthogy azonban ez az állapot tarthatatlan volt, az S. A.-t ismét felsorakoztattam és rövid figyelmeztetés után a rendőrségtől a kapuk azonnali felnyitását követeltem. Ez hosszas alkudozás után meg is történt.
Mi azután kivonultunk és ugyanazon az úton, amelyen jöttünk, eredetileg kijelölt szállásunk felé meneteltünk. A kiabálás és sértő kifejezések századainkat nem hozták ki sodrukból, így tehát "a valódi szocializmus, az egyenlőség és testvériség képviselői" kövekhez nyúltak. Most már a mi türelmünknek is vége szakadt, és mintegy tíz percen keresztül sújtottak az ütlegek jobbra és balra, mindent megsemmisítve, de ezzel szemben negyedóra múltán már nem lehetett látni vöröst az utcán.
Az éj folyamán súlyos összecsapásokra került még sor. S. A. őrjáratok rettenetes állapotban találtak rá egy-egy nemzetiszocialistára, akiket egyenként támadtak meg. Erre azután az ellenséggel magunk is elbántunk. A következő reggelen a vörös rémuralom alatt szenvedő Koburg városban valósággal legázoltuk a vörösöket.
Valódi marxista zsidó hazugsággal megkísérelték ugyan röpcédulák osztogatása útján a "nemzetközi proletariátus" férfi és nőtagjait még egyszer az utcára szólítani. Azt állították, hogy a mi "gyilkos bandánk" Koburgban megkezdte a békés munkásság elleni irtó hadjáratot. Fél kettőre kellett volna a nagy "néptüntetésnek" megkezdődnie, és erre a környékbeli munkásság tízezreit várták. Szilárdan eltökéltem magam arra, hogy a vörös terrorral végleg le fogok számolni. Tizenkét órakor sorakoztattam az időközben közel másfél ezer emberre felszaporodott S. A. csapatokat, és azokkal felvonultam a koburgi ünnepélyre. Felvonulásom azon a nagy téren vezetett keresztül, amelyen a vörös tüntetésnek kellett volna lezajlania. Amikor a térre érkeztünk, a jelzett tízezer ember helyett csak néhány százan voltak jelen, és közeledésünkre azok is csendesen viselkedtek. Csak elvétve kísérelték meg belénk kötni oly vidéki vörös csapatok, akik még nem ismertek bennünket. Rövidesen ezeknek is kedvét szegtük. Egyszerre látni lehetett, miként tért magához e város megfélemlített lakossága, miként nyerte vissza bátorságát és kezdett hangosan üdvözölni bennünket. Elvonulásunk alkalmával ez az üdvözlés sok helyen rögtönzött ünneplést eredményezett.
Az állomáson a vasúti személyzet azzal fogadott, hogy nem továbbítja vonatunkat. Erre néhány irányítóval közöltem, hogy összefogdostatom a kezem ügyébe eső vörös vezetőket, és azután magunk fogunk indulni. Mindenesetre a mozdonyon, szerkocsin és kocsikon magunkkal viszünk a "nemzetközi szolidaritás" testvérei közül néhány tucatot. Figyelmeztettem ezeket az urakat arra, hogy az utazás a mi saját embereink igénybevételével természetesen nagyon kockázatos vállalkozás és nincs kizárva, hogy mindnyájan nyakunkat törjük, de másrészt örülnénk, hogy legalább nem egyedül, hanem az egyenlőség és testvériség egyében a vörös uraságokkal együtt kerülnénk a másvilágra.
Mondanom sem kell, hogy a vonat percnyi pontossággal indult, és mi másnap ép bőrrel érkeztünk Münchenbe.
Ezzel a fellépésünkkel Koburgban 1914 óta először biztosítottuk a polgárok törvény előtti egyenjogúságát. Az akkori időkre semmi szín alatt sem lehetett volna azt mondani, hogy az állam védelmezi a polgárait, mert a polgároknak abban az időben a mai állam képviselőivel szemben kellett magukat megvédelmezniük.
Ennek a napnak jelentősége teljesen fel sem fogható. A győztes S. A. önbizalma megerősödött és vezetése helyességébe vetett hite fokozódott, de emellett környezetünk is behatóbban kezdett velünk foglalkozni. Sokan csak most ismerték fel a nemzetiszocialista mozgalomban azt az intézményt, amely egykor minden valószínűség szerint arra lesz hivatott, hogy a marxista uralomnak véget vessen. Csak a "demokrácia" sóhajtozott, hibáztatta, hogy nem engedtük fejünket békés úton beveretni, és hogy egy demokratikus köztársaságban bátorságot vettünk magunknak arra, hogy a durva támadással szemben könyörgő hangok helyett mi is az ököljogra támaszkodjunk.
A polgári sajtó nagy általánosságban mint mindig, úgy ez alkalommal is részben siralmas, részben aljas volt, és csak kevés őszinte újság üdvözölte a szocialista útonállókkal szembeni fellépésünket.
Magában Koburgban is ráeszmélt a marxista munkásság egy része amelyet különben is félrevezetettnek kellett tekintenünk arra, hogy a nemzetiszocialista munkásság is eszméiért küzd. A tapasztalat ugyanis azt mutatta, hogy az ember csak azért verekszik, amit ismer és szeret.
Az eseményeknek mindenesetre legtöbbet maga az S. A. köszönhetett. Ettől kezdve gyors iramban gyarapodott, úgy, hogy az 1923. január 27-i pártnapon már közel hatezer ember vett részt a zászlószentelésen, és emellett az első századok már teljesen beöltöztek új egyenruhájukba.
Éppen a koburgi tapasztalatok mutatták meg az egyenruha bevezetésének szükségességét nemcsak a testületi eszme erősítése céljából, hanem azért is, hogy elejét vegyük az összetévesztésnek és felismerhessék egymást. Eddig csak karszalagot viseltek, ezután bevezettük a viharkabátot és az ismert sapkát.
A Koburgban nyert tapasztalatok alapján most már hozzáfogtunk a gyülekezési szabadság helyreállításához mindenütt, ahol a vörös terror a más nézeten lévők gyűlését sok éven keresztül meggátolta. Ez időtől kezdve Bajorországban lassanként egyik vörös fellegvár a másik után esett a nemzetiszocialista propagandának áldozatul. Az S. A. mindinkább beleélte magát hivatásába, és egyre jobban eltávolodott az életre nézve kevésbé fontos védelmi mozgalomtól és a megteremtendő új Németország élő harci szervévé lépett elő.
Ez a logikus fejlődés 1923 márciusáig tartott. Ekkor olyan esemény következett be, amely arra kényszerített, hogy a mozgalmat eddigi útjáról letérítsem és átszervezzem.
3. A Ruhrvidéknek 1923 első napjaiban történt francia megszállása a rákövetkező időkben az S. A. fejlődésére nézve nagy fontosságú volt.
Erről ma sem lehetséges és főleg nemzeti érdekből nem is célszerű teljes nyíltsággal beszélni vagy írni. Én is csak annyiban nyilatkozhatom, amennyiben ezt a kérdést nyílt tárgyalásokon már érintették és ezáltal nyilvánosságra került.
A meglepetésszerűen bekövetkezett Ruhrvidéki megszállás azt az alapos reményt támasztotta, hogy most már végleg szakítani fognak a gyáva meghunyászkodás politikájával, és így a védőszövetségekre határozott feladat hárul. Az S. A.-t, amely akkor sok ezer fiatal tagot számlált, ettől a nemzeti szolgálattól nem volt szabad elvonni. 1923 tavaszán és nyarán megtörtént tehát katonai és harci szervezetté való átalakítása. Az 1923. évnek mozgalmunkat érintő fejlődése nagyrészt ennek tulajdonítható.
Miután az 1923. évi fejlődést más helyen nagy vonásokban tárgyaltam, itt csak azt akarom megállapítani, hogy az akkori S. A.-nak átalakítása minthogy az indítóokát képező, Franciaországgal szembeni tényleges ellenállás gondolata nem felelt meg a valóságnak a mozgalom szempontjából káros volt.
Az 1923. év mérlege bármennyire borzasztónak is tűnjék fel az első pillanatra magasabb szempontokból tekintve az eseményeket, szinte előnyösnek nevezhető, mert a birodalmi kormány magatartása az S. A. káros átszervezésének egy csapásra véget vetett, és ezzel lehetőséget nyújtott arra, hogy egy napon szervezkedését abban az irányban folytassa, amelyről le kellett térne.
Az 1925-ben újjáalakított N. S. D. A. P. a régi alapokon kell, hogy felállítsa, kiképezze és szervezze az S. A-. t. Vissza kell térne az eredeti célkitűzésekhez, és legfőbb feladata, hogy az S. A. a mozgalom világnézetének védelmi és hatalmi szerve legyen!
Nem szabad tűrnie, hogy az S. A. akár védő, akár titkos szervezetté alakuljon át, sokkal inkább azon kell fáradoznia, hogy benne a nemzetiszocialista és ezen keresztül a fajvédelmi világnézet százezres gárdáját teremtse meg.