Az 1918. novemberi fegyverletétellel olyan politika vette kezdetét, amelynek emberi számítás szerint lassanként teljes behódoláshoz kellett vezetnie. A történelem azt tanítja, hogy oly népek, amelyek kényszerítő ok nélkül dobják el fegyvereiket, a jövőben inkább alávetik magukat megaláztatásnak és kizsarolásnak, semhogy újra megkíséreljék sorsuk fegyveres erővel történő jobbra fordítását.
Ez emberileg érthető. Az okos győző a lehetőséghez képest mindig részletekben fogja a követeléseit a legyőzöttekre kényszeríteni. Így azután a jellemtelenné vált népnél márpedig minden önként behódolt nép ilyen számolni kell azzal, hogy a részleges zsarnokoskodásban már nem fog elegendő okot találni még egyszer a fegyverfogásra.
Egy nép önhibájából történt lassú pusztulásának példája Karthágó bukása.
Clausewitz páratlan módon ragadta ki ezt a gondolatot és szögezte le "Három vallomás" című munkájában, amikor azt írja: "A gyáva behódolás szégyenfoltja sohasem törölhető le; a nép vérében lévő méregcsepp továbbterjed az utódokra, megbénítja és aláássa a késői nemzedék erejét is. " Ezzel szemben: "még ha el is vész a szabadság véres és becsületes harcokban, e harc biztosítja a nép újjászületését, és új élet magjává lesz, amelyből valamikor új fa életerős gyökerei fognak sarjadni. "
Az csak természetes, hogy a becstelenné és jellemtelenné vált nemzetet nem érdeklik ezek a tanok, mert aki azt megszívleli, ily mélyre nem is süllyedhet, mert csak az roppanhat össze, aki szem elől téveszti vagy nem akar többé róla tudni. Így tehát a jellem nélküli behódoltaktól nem várható el, hogy hirtelen magukba szálljanak, józan ész és az emberi tapasztalat alapján másként cselekedjenek, mint eddig. Ellenkezőleg. Éppen ezek fognak magukból minden ily tanulságot elutasítani mindaddig, míg vagy a nép szokja meg végleg a rabigát, vagy jobb erők nyomulnak a felszínre, hogy a gonosz elnyomók kezéből kiragadják a hatalmat.
Az 1918 óta történt események sajnos, arra mutatnak, hogy azt a reményt, amely szerint a győzők kegyét önkéntes behódolás útján meg lehet nyerni Németországban végzetes módon sugalmazza a nagy tömeg politikai felfogása és elképzelése. Szándékosan hangsúlyozom a nagy tömeg kifejezést, mert nem óhajtanék egy olyan tévhitet táplálni, mintha a vezetők cselekedetei is ugyanerre a kártékony tévhitre lennének visszavezethetők. A háború befejezése óta ugyanis sorsunkat egész leplezetlenül a zsidók irányítják, és így tényleg nem lehet feltételezni azt, hogy szerencsétlenségünk oka egyedül a helyzet téves felismerése lenne, sőt ellenkezőleg, abból a meggyőződésből kell kiindulnunk, hogy tudatosan teszik tönkre népünket.
Ha mi ebből a szempontból vizsgáljuk felül népünk külpolitikai vezetésének látszólagos őrültségeit, akkor azok a zsidó világhódító gondolat és harc szolgálatában álló, végtelenül rafinált és hideg logika eredményeiként lepleződnek le.
Így válik érthetővé, hogy annyi idő, amennyi 1806 és 1813 között elegendő volt ahhoz, hogy a teljesen megtört Poroszországot új életerővel és harci készséggel telítse, ma nemcsak hogy kihasználatlanul telt el, hanem ellenkezőleg, országunk egyre nagyobb elgyengüléséhez vezetett.
Hét évvel 1918 novembere után írták alá a locarnói szerződést!
Fokozatos süllyedésünk lefolyását már előbb érintettem; a gyalázatos fegyverszünet aláírása után sem erélyt, sem bátorságot nem mutattak az ellenség későbbi ismételt elnyomási kísérletével szemben. Ezek viszont elég okosak voltak ahhoz, hogy egyszerre ne sokat követeljenek. Zsarolásukat mindig arra a mértékre szorították, amely véleményük szerint és vezetőink véleménye szerint is pillanatnyilag még annyira elviselhető volt, hogy a néphangulat kitöréseitől nem kellett tartaniuk. Viszont minél több ilyen parancsot írtak alá és erőszakoltak népünkre, annál kevésbé látszott jogosultnak bármilyen további zsarolás vagy lealacsonyítás miatt hirtelen ahhoz a fegyverhez nyúlni, amit eddig, annyi más esetben elhanyagoltak: az ellenállás fegyveréhez! Éppen ez az a "méregcsepp", amely mindig fokozódik, a legrosszabb örökségként minden jövendő elhatározást befolyásol, és lassanként ólomsúlyként, alig lerázható módon nehezedik a népre, mígnem végleg rabszolgafaj színvonalára süllyeszti azt.
Így váltották fel egymást Németországban is a leszerelési és rabszolgaságot teremtő parancsok, a politikai védtelenné tétel és a gazdasági kifosztás, hogy végre is erkölcsileg előkészítsék azt a szellemet, amely a Dawes tervben szerencsét, a locarnói egyezményben pedig eredményt látott. Magasabb szempontból nézve a dolgokat, nyomorúságunkban csak egy szerencséről beszélhetünk, éspedig arról, hogy az embereket el lehetett ugyan ámítani, az eget azonban nem lehetett megtéveszteni. Az ég áldása elmaradt, a szükség és gond szegődött népünk kísérőjévé, egyedüli hűséges szövetségesünk a nyomor lett. A sors ebben az esetben sem tett kivételt, hanem megadta nekünk azt, amire rászolgáltunk. Nem értékeltük a becsületet, megtanított hát arra, hogy legalább a kenyér szabadságát becsüljük. A kenyeret már megtanulták az emberek kérni. A szabadságért egy szép napon még könyörögni fognak.
Amilyen keserű és előre látható volt népünk összeomlása az 1918 utáni években, épp oly elszántan üldöztek abban az időben mindenkit, aki már annak idején meg merte jósolni azt, ami később bekövetkezett. Nemcsak nyomorult és rossz volt népünk vezetése, hanem önhitt is, különösen akkor, amikor nemkívánatos és kellemetlen intelmek elintézéséről volt szó. Abban az időben megérhettük (sőt még ma is), hogy a parlament legnagyobb tökfilkói, akik máról holnapra államférfiúi polcra emelkedtek, lenézzék és semmibe vegyék a többi halandót.
Az nem lényeges, hogy az ilyen "államférfi" működésének többnyire már a hatodik hónapjában az egész világ csúfjára és szégyenére leplezetlenül bizonyságát adta tehetetlenségének. Ez nem tartozik a dologhoz, sőt ellenkezőleg: minél kevesebb érdemi munkát végeznek az ilyen államférfiak, annál inkább üldözik azokat, akik tőlük eredményeket várnak, eddigi működésük hiábavalóságát merik hangoztatni, és megjósolják a bekövetkező kudarcot. Ha azután egy ilyen derék "parlamenti életművészt" végleg sarokba szorítunk és az nem tudja meddőségét letagadni, akkor ezer és ezer okot fog találni mentségül munkája eredménytelenségéért. Ámde egyetlenegy sem akad, aki beismerné, hogy ő maga a legfőbb oka a bajoknak.
Legkésőbb 1922-23-ban már tisztán kellett volna látni, hogy Franciaország még a "békekötés" után is vaskövetkezetességgel fáradozik eredetileg kitűzött háborús célja elérésén. Azt hiszem, senki sem hiszi azt, hogy Franciaország egész történelmének legdöntőbb küzdelmében négy és fél évig azért ontotta népének amúgy sem túlságosan bő vérét, hogy az okozott károkat későbbi jóvátétel alakjában visszakapja. Még Elzász-Lotaringia sem volna kellő magyarázat a francia hadvezetőség erőkifejtésére, ha emellett nem játszana szerepet a francia politikának igazi nagy célkitűzése. Ez a cél pedig nem egyéb, mint Németország apró kis államokra való felosztása. Ezért harcolt a soviniszta Franciaország, ami mellett a valóságban rabszolgaként adta el népét a nemzetközi zsidóságnak.
Ez a francia háborús cél már a világháborúval elérhető lett volna, ha amint ezt eleinte Párizsban remélték a háború német területen játszódott volna le. Gondoljunk csak arra, hogyha a világháború véres ütközetei nem a Somme mentén, Flandriában, Artois, Varsó, Nizsnij Novgorod, Kowno, Riga stb. mellett folytak volna le, hanem Németországban a Ruhr, a Majna, az Elba mentén, Hannover, Lipcse vagy Nürnberg előtt, akkor tényleg be kell látnunk, hogy Németország szétdarabolása bekövetkezhetett volna. Nagyon kérdéses ugyanis, hogy a mi fiatal szövetségi államunk képes lett volna e négy és fél esztendő teherpróbáját kiállni úgy, mint ahogy azt az évszázadokon keresztül központilag irányított és mindig a párizsi központra támaszkodó Franciaország kibírta. Egykori hadseregünk dicsősége és a német jövő legnagyobb szerencséje is az a körülmény, hogy a népek e legnagyobb csatája hazánk határain kívül folyt le. Sziklaszilárd sőt néha majdnem szorongó érzést keltő belső meggyőződésem, hogy ellenkező esetben ma már rég nem volna Német Birodalom, hanem csak "német államok" lennének. Ez az egyedüli vigaszunk. Elesett bajtársaink, testvéreink vére mégsem folyt teljesen hiába!
Így minden másképpen történt. Igaz ugyan, hogy Németország 1918 novemberében villámgyorsan összeomlott, de midőn a végzet bekövetkezett, hadseregünk még mélyen ellenséges országok területén állott. Franciaország első gondja akkor nem Németország felosztása, hanem sokkal inkább az volt, hogy miként lehet a német hadsereget Franciaország és Belgium területéről mielőbb eltávolítani. Ilyen körülmények között a párizsi kormány a világháború befejezése után elsősorban a német hadsereg lefegyverzését és Németországba való mielőbbi visszaszállítását tartotta első feladatának. Csak másodsorban gondolhatott a háború tulajdonképpeni céljának elérésére. Franciaország e tekintetben mindenesetre meg volt bénítva. Angliára nézve a háború Németországnak mint gyarmati és kereskedelmi hatalomnak megsemmisítésével és annak másodrangú állammá való leszorításával valóban győzelmesen fejeződött be. A Német Birodalom teljes megsemmisítése azonban nemcsak hogy nem volt számára kívánatos, sőt ellenkezőleg, minden oka megvolt arra, hogy riválist óhajtson benne Európában Franciaországgal szemben. Ilyen körülmények között a francia politika kénytelen volt a háború által előkészített munkásságát folytatni. Ezzel adott még nagyobb jelentőséget Clemenceau kijelentésének, amely szerint számára a béke csak a háború folytatását jelenti.
Minden lehető alkalmat megragadtak arra, hogy a Német Birodalom egységét megrázkódtatásnak tegyék ki. Egyrészt újabb és újabb leszerelési parancsok, másrészt az ezáltal lehetővé vált gazdasági kizsarolás útján remélték Párizsban, hogy lassanként meg fogják lazítani a birodalom eresztékeit. Minél jobban kihalt a nemzeti öntudat és becsület Németországban, annál inkább érvényesült a gazdasági elnyomás és állandó nélkülözés romboló hatása. Az elnyomásnak és gazdasági kirablásnak az ilyen politikája tíz-húsz esztendő alatt még a legerősebb állami szervezetet is kikezdi és bizonyos körülmények között megbontja. Ezzel a francia háborús cél megvalósul. Ezt már 192223 telén régen fel kellett volna ismerni. Így tehát csak két lehetőség előtt állottunk: remélhettük, hogy sikerülni fog a francia akaratot a német szívósságával megtömi, vagy pedig ami úgysem maradhat el különösen kirívó esetnél a birodalom kormánykerekét megragadni, és a faltörő kost az ellenség felé fordítani. Ez utóbbi mindenesetre élethalálharcot jelentene. Életre csak akkor lesz kilátásunk, ha először sikerül Franciaországot annyira elkülöníteni, hogy ez a második nagy harc ne legyen Németország küzdelme az egész világ ellen, hanem Németország önvédelmi harcaként jelentkezzék a békét állandóan zavaró Franciaországgal szemben.
Hangsúlyozom azt a szilárd meggyőződésemet, hogy ennek a második esetnek előbb-utóbb be kell következnie. Sohasem hiszek abban, hogy Franciaország szándéka velünk szemben valaha is meg tudna változni, mert hiszen az valójában a francia nemzet önfenntartási ösztönében gyökerezik. Ha én magam is francia volnék és így Franciaország nagysága nekem éppen olyan kedves lenne, mint amilyen szent most Németországé, úgy talán én sem tennék másként, mint ahogy egy Clemenceau cselekszik. Nemcsak népességének számában, hanem különösen a fajtája legkitűnőbb elemeiben is lassanként kihaló Franciaország csak úgy tudja fenntartani jelentőségét a világon, ha Németországot szétrombolja. Bármit is tegyen a francia politika, végeredményben legfőbb vágya mégis mindig ennek a kívánságnak beteljesülése lesz. Tévedés volna azt hinni, hogy egy teljesen tétlen, csak önmagát fenntartani óhajtó akarás képes lesz a nem kevésbé erőteljes, tevékeny előretöréssel szemben tartós ellenállást kifejteni. Addig, amíg az örökös villongás Németország és Franciaország között csak francia támadással szembeni német védekezés jegyében nyer elintézést, ez a kérdés végleg nem dől el, hanem Németország egyik hadállását a másik után fogja elveszteni. Ha megfigyeljük a német nyelvhatár változásait a 12. századtól napjainkig, akkor aligha fogunk annak a fejlődésnek a sikerére építeni, amely nekünk már eddig is olyan sok kárt okozott.
Csak akkor fogjuk az örökös és valójában annyira meddő harcot köztünk és Franciaország között végleg lezárni, ha Németországban mindez teljes megértésre talál, úgy, hogy a német nemzet élni akarását ne csak tétlen ellenállásban hagyjak sorvadozni, hanem azt Franciaországgal szembeni végső leszámolásra összpontosítják és döntő küzdelembe viszik. Emellett Németországnak Franciaország megsemmisítésében csak eszközt kell látnia, amely által népünk terjeszkedési lehetőségét más irányban biztosítja.
Ma Európában nyolcvanmillió német él! A most vázolt külpolitika csak akkor lesz helyes, ha alig száz év múltán kétszázötvenmillió német fog földrészünkön élni, éspedig nem gyári robotosokként, hanem mint parasztok és munkások, akik munkájuk révén biztosítják egymás létét.
1922 decemberében a helyzet Németország és Franciaország között ismét veszedelmesen kiéleződött. Franciaország újabb szörnyű zsarolásra szánta rá magát, és ehhez zálogra volt szüksége. A gazdasági kifosztást politikai nyomásnak kellett megelőznie és a franciák úgy vélték, hogy "makacs" népünk még erősebb leigázása csak a német élet idegközpontjába való erőszakos behatolással lehetséges. A Ruhrvidék megszállásával Franciaországban azt remélték, hogy nemcsak Németország erkölcsi gerincét sikerül végleg megtömi, hanem bennünket gazdaságilag is oly kényszerhelyzetbe hoznak, hogy ezek után még a legsúlyosabb kötelezettségeket is kénytelen-kelletlen el fogjuk viselni.
A Ruhrvidék megszállásával a sors még egyszer segédkezet nyújtott a német népnek, hogy a feltámadás felé vezesse. Ami az első pillanatban súlyos szerencsétlenségnek kellett hogy lássék, tüzetesebb vizsgálatnál csábítónak ígérkezett, mert a német szenvedés végének lehetőségét hordozta magában.
A Ruhrvidék megszállása első ízben idegenítette el külpolitikailag Franciaországot Angliától, éspedig nemcsak a brit diplomácia köreit, amelyek a francia szövetséget amúgy is a hideg számító szemével nézték, hanem az angol nép szélesebb rétegeit is. Különösen az angol gazdasági élet fogadta rosszul leplezett kedvetlenséggel a szárazföldi francia hatalom további hallatlan megerősödését. Ezáltal Franciaország nemcsak tisztán katonai szempontból foglalt el Európában olyan állást, amilyen azelőtt magának Németországnak sem volt, hanem politikai versenyképességét gazdaságilag is majdnem egyeduralomszerűen megerősítette. Európa legnagyobb vas és széntelepei így olyan nemzet kezébe kerültek, amely a maga létérdekeit Németországtól nagyon is eltérőleg eddig is határozottan és tevékeny módon képviselte és amelynek a nagy világháborúban bebizonyított katonai megbízhatósága még élénken élt az egész világ emlékezetében. A Ruhrvidéki széntelepeknek Franciaország részéről történt megszállásával Anglia egész háborús sikere veszendőbe ment. A győztes most nem a fürge és élelmes angol diplomácia volt, hanem Foch marsall és az általa képviselt Franciaország.
Olaszországban is franciaellenes lett a hangulat, amely a háború befejezése óta különben sem volt rózsás. Valóságos franciagyűlölet fejlődött ki, és itt volt a nagy történelmi pillanat, amikor az egykori szövetségesek ellenségekké válhattak volna. Hogy ez mégis másként történt, és a szövetségesek mint a második balkáni háborúban nem váltak azonnal egymás ellenségévé, ez csak annak a körülménynek rovására írandó, hogy Németországnak nem volt egy Enver pasája, de volt egy Cuno nevű birodalmi kancellárja.
Nemcsak külpolitikailag, hanem belpolitikailag is nagy lehetőségeket tartogatott Németország számára a franciák Ruhrvidéki betörése. Népünk tekintélyes része, amely a megtűrt hazug sajtó befolyása következtében Franciaországot még mindig az előrehaladás és liberalizmus harcosaként látta, kigyógyult ebből az őrültségből. Ahogy az 1914-es esztendő is kiverte német munkásságunk fejéből a nemzetközi népszolidaritás álmait, és visszavezette őket az örökös harc világába, éppen úgy jelentett kijózanodást 1923 tavasza is.
Amint Franciaország beváltotta fenyegetését és megkezdte eleinte ugyan óvatosan és félénken bevonulását az alsónémet szénterületekre, Németország részére ütött a nagy és sorsdöntő óra. Ha abban a pillanatban népünk gondolkodásmódja, magatartása új irányt vesz, akkor a német Ruhr-terület Franciaország számára Napóleon Moszkvájává válhatott volna. Csak két lehetőség volt: vagy megadóan tűrni és semmit sem tenni, vagy az izzó kohókra és füstölgő kemencékre vetett tekintettel a német népben fölébreszteni azt a forró vágyat, hogy vessen véget az örökös szégyennek, és inkább számoljon le a pillanat borzalmaival, semhogy továbbra is tűrje a vég nélküli szenvedést.
Cuno, akkori birodalmi kancelláré az "érdem", hogy egy harmadik utat fedezett fel. Viszont német polgári pártjainkat illeti a "dicsőség", hogy népünk azt a harmadik utat megcsinálta és követte.
E helyütt először a második utat kívánom rövid vizsgálat tárgyává tenni.
A Ruhrvidék megszállásával Franciaország súlyosan megsértette a "versaillesi békeszerződést". Szembehelyezkedett a szerződést biztosító hatalmak egész sorával, különösen pedig Angliával és Olaszországgal. Önző rablóhadjáratának támogatására ezeknek az államoknak a részéről Franciaország többé nem számíthatott. Ezt a kalandot mert tulajdonképpen nem volt egyéb Franciaországnak magának kellett valahogyan szerencsésen megúsznia. Német nemzeti kormány részére csak egy út lett volna lehetséges: az, amelyet a becsület írt elő. Azzal is tisztában kellett lenni, hogy itt kellő hatalmi erő nélkül mindenféle tárgyalás céltalan. Esztelenség volt a tényleges ellenállás minden lehetősége nélkül arra az álláspontra helyezkedni, hogy "semmiféle tárgyaláson nem veszünk részt", de még sokkal esztelenebb végre mégis a zöld asztal mellé ülni anélkül, hogy időközben megfelelő hatalomra tettek volna szert.
Arról nem lehetett szó, hogy a Ruhrvidék megszállását katonai intézkedésekkel megakadályozzák. Csak egy őrült adhatott volna ilyen tanácsot. De igenis, Franciaország e ténykedésének hatása alatt a megszállás keresztülvitelének idejére gondolni kellett volna arra, hogy tekintet nélkül a franciák által amúgy is széjjeltépett versaillesi szerződésre biztosítsák azokat a katonai segédeszközöket, amelyeket később a tárgyalóknak útravalóul adhattak volna. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt ugyanis, hogy ez a Franciaország által megszállott terület tárgyalások alapját fogja képezni. Emellett tisztában kellett lenni azzal is, hogy még a legjobb tárgyaló felek is csak kevés eredményt tudnak elérni akkor, ha azt a földet, amelyen állnak, és a széket, amelyen ülnek, nem a nép segítő karjai tartják. A gyönge szabólegény nem szállhat vitába atlétával, és a védtelen tárgyaló félnek mindig meg kell tűrnie Brennus kardját a mérleg ellenséges serpenyőjében akkor, ha kiegyensúlyozására nem dobhatja ő is kardját a sajátjába. Vagy talán nem volt-e kín és szenvedés végignézni azokat a tárgyalási komédiákat, amelyek 1918 óta a mindenkori parancsokat megelőzték, ezt a világnak nyújtott lealázó színjátékot, amelyben bennünket gúnyosan a tárgyalóasztalhoz szólítottak, hogy a régen kész határozatokat és programpontokat elébünk tárják. Ezekről lehetett ugyan beszélni, de már eleve megváltoztathatatlanok voltak. Tény, hogy a mi megbízottaink alig álltak egyetlen esetben is a legszegényebb átlag felett és nagyrészt igazolták Lloyd George szemtelen kijelentését, amikor egyszer Simon volt birodalmi kancellár előtt gúnyosan megjegyezte: "A németek nem értenek ahhoz, hogy megfelelő szellemi színvonalon álló vezért és képviselőket válasszanak. " Tény az, hogy népünk siralmas védtelensége folytán még a lángeszűek is alig tudtak volna valamit is elérni az ellenség határozott hatalmi szavával szemben.
Aki 1923 tavaszán a Ruhrvidék francia megszállását a katonai hatalom visszaállítására akarta volna felhasználni, annak mindenekelőtt szellemi fegyverekkel kellett volna nemzetünk akaraterejét megcélozni, és a legértékesebb nemzeti erő megsemmisítőit letörni.
Amint 1918-ban véresen megbosszulta magát az a körülmény, hogy 1914 és 15-ben nem határozták el a marxista kígyó fejének szétzúzását, éppen úgy a legszerencsétlenebbül meg kellett bosszulnia magát annak a körülménynek, hogy 1923 tavaszán nem szánták rá magukat a szociáldemokrata hazaárulókkal és népbolondítókkal való végleges leszámolásra.
A Franciaországgal szembeni tényleges ellenállás gondolata határozott esztelenség volt akkor, ha nem üzentek hadat azoknak az erőknek, amelyek öt év előtt a harctereken a német ellenállást a háttérből megtörték. Csak polgári agyban születhetett az a hihetetlen gondolat, hogy a marxizmus talán megváltozott, és hogy 1918 sehonnai főkolomposai, akik annak idején hidegen tudtak átgázolni kétmillió hősi halotton csak azért, hogy könnyebben jussanak a miniszteri székbe, most 1923-ban hirtelen a nemzeti gondolat szolgálatában állnak. Hihetetlen és valóban esztelenség annak reménye, hogy az egykori hazaárulók egyszerre a német szabadság harcosaivá válnak. Ők még csak nem is gondoltak arra!
Amennyire a hiéna ragaszkodik a döghöz, éppen annyira lételeme a marxistának a hazaárulás. Hagyjanak fel végre azzal a buta ellenvetéssel, hogy egykor oly sok munkás is vérét ontotta Németországért. Igen, német munkások, de ezek akkor már nem voltak nemzetközi marxisták. Ha a német munkásság 1914ben érzésvilága szerint még marxista lett volna, akkor a háború három hét alatt befejeződik, és Németország összeomlik, még mielőtt az első katona átlépte volna a határt. Az a körülmény, hogy a német nép ekkor még küzdött, bizonyítja, hogy a marxista téboly akkor még nem rágta be magát teljesen a lelkek legmélyére. A német katona abban a mértékben veszett el a haza részére, amilyenben a háború alatt ismét a marxista vezetők kezébe került. Tartottak volna csak a háború kezdetén és a háború alatt ezt a tizenkét-tizenötezer héber népbolondítót mérges gázok alá, úgy, amint azt a német dolgozók legjobbjainak százezrei voltak kénytelenek a harctereken tűrni, akkor a harctér milliós áldozatai sem lettek volna hiábavalók. Ellenkezőleg! Tizenkétezer bitangnak idejekorán való kiirtása egymillió tisztességes, értékes német életet mentett volna meg a jövő számára. De ez is a polgári "államművészet"-hez tartozott, hogy míg a csatatereken szemrebbenés nélkül áldozták fel legjobbjaink millióit, ugyanakkor tíztizenkétezer árulót, csalót és uzsorást értékes nemzeti szentségként érinthetetlennek hirdessenek. Az ember igazán nem tudja, hogy mi nagyobb ebben a polgári világban: a hülyeség, gyöngeség és gyávaság, vagy pedig a minden ízében lezüllött gondolkodásmód.
1923-ban ugyanaz előtt a helyzet előtt állottunk, mint 1918-ban. Tökéletesen mindegy, hogy az ellenállás melyik módjára határozza el magát az ember, a legfőbb előfeltétel mindig a marxista méreg eltávolítása népünk testéből. Meggyőződésem szerint abban az időben a valóban nemzeti kormánynak az lett volna a legfőbb kötelessége, hogy a marxizmussal szembeni végső leszámolásra kész erőket keresse és megtalálja, és azoknak szabad kezet biztosítson. Nem az volt a kötelessége, hogy a "nyugalom és rend" ostobasága előtt hajbókoljon olyan történelmi pillanatban, amikor a külső ellenség a hazára megsemmisítő csapást mért, és idebenn viszont az árulás leselkedett minden utcasarkon. Egy valódi, nemzeti kormánynak akkor a zavart és nyugtalanságot kellett volna kívánnia, hogy e zavargások alatt végre lehetővé váljék a marxizmussal, népünk e halálos ellenségével való leszámolás. Ha ezt elmulasztottuk, minden ellenállás, legyen bármily természetű is, egyszerűen őrületszámba ment.
Az ilyen, valóban történelmi jelentőségű leszámolás mindenesetre nem a titkos tanácsosok vagy más begyepesedett miniszteri lelkek sémája szerint történik, hanem egyedül a földi élet létért való küzdelmének örök törvényei szerint. Be kell látni végtére, hogy gyakran a legvéresebb polgárháborúból acélkeménységű, egészséges néptörzs fejlődik, míg a mesterségesen ápolt békeállapotok közepette nem egyszer a rothadás bűze terjeng. Népek sorsát nem szokták kesztyűs kézzel intézni. Ezért kellett 1923ban is durva kézzel hozzányúlnunk, hogy megragadhassuk a népünk testét mardosó viperákat. A siker kétségtelenül biztosította volna az eredményt.
Abban az időben gyakran rekedtre beszéltem magam, és igyekeztem legalább az úgynevezett nemzeti érzelmű körökkel megértetni, hogy milyen tét forog ezúttal kockán. Ismételve kértem őket, engedjenek szabad folyást a sorsnak, tegyék lehetővé mozgalmunk számára a marxizmussal való végső leszámolást. Sajnos, szavaim süket fülekre találtak. Ők mindenhez jobban értettek magát a birodalmi védőrség parancsnokát sem kivéve , hogy azután végre minden idők legsiralmasabb behódolását érjék meg.
Ekkor végleg meggyőződtem arról, hogy a német polgárság befejezte végzetszerű hivatását, további feladatok megoldása már nem várt reá. Ekkor láttam, hogy ezek az úgynevezett polgári pártok csak kortesfogásból foglalnak állást a marxizmussal szemben, anélkül azonban, hogy annak megsemmisítésére komoly szándékuk lenne. Belsőleg már mind belenyugodtak hazánk pusztulásának gondolatába és már legfeljebb csak a vágy ösztönözte őket, hogy maguk is részt vehessenek a nagy halotti toron. Csak azért "harcoltak" még.
Nyíltan megvallom, hogy ebben az időben fogamzott meg lelkem mélyén mélységes csodálatom az Alpesektől délre fekvő ország nagy fiával szemben. Csodálatom azzal az emberrel szemben, akit népe iránti forró szeretete vezérelt, és nem alkudozott Itália belső ellenségeivel, hanem minden eszközzel azok megsemmisítésére törekedett. Mussolinit az a határozottság fogja a világ legnagyobb emberei közé sorolni, amellyel nem osztozkodott Itálián a marxizmussal, hanem hazája megmentése érdekében megsemmisítette a nemzetköziséget.
Milyen siralmas törpék ezzel szemben a mi "államférfiaink", és mily undor fogja el az embert, ha látja, hogy olyan neveletlen módon merészkednek ezek a nullák a felettük toronymagasságban állót bírálni. Milyen fájdalmas elgondolni, hogy mindez olyan országban történik, amely alig egy fél századdal ezelőtt még egy Bismarckot vallhatott sajátjának.
A polgárságnak ez a gondolkodásmódja és a marxizmussal szemben tanúsított kímélet a Ruhrvidéki tényleges ellenállás sorsát 1923-ban már jó előre eldöntötte. A Franciaország elleni harc ostobaság lett volna akkor, midőn sorainkban halálos ellenségeink voltak. Ami egyáltalán ezen a téren történt, az legfeljebb szemfényvesztés volt abból a célból, hogy Németország nemzeti érzésű egyéneit kielégítse, a "nép forrongó lelkét" megnyugtassa, valójában pedig orránál fogva vezesse. Ha komolyan hittek volna abban, amit cselekedtek, be kellett volna látniuk, hogy egy nép ereje nem a fegyverében, hanem elsősorban akaratában gyökerezik. Mielőtt az ember külső ellenségeit legyőzi, először a belső ellenséggel kell hogy leszámoljon, mert különben jaj neki, ha a harc nem győzedelmes már az első napon. Ha egy nép soraiban belső ellenséggel veszi fel a harcot, akkor a vereségnek még a legkisebb lehetősége is összeroppantja ellenálló erejét, és az ellenség végleges győzelmét eredményezi. Ezt már 1923 tavaszán előre lehetett látni. Egyáltalán szó sem lehetett Franciaország elleni katonai sikerről.
Ha a francia Ruhr-betörés legalább a marxizmus belső megsemmisítését eredményezi, akkor ez már számunkra jelentette volna a sikert. Létének és jövőjének e halálos ellenségétől megszabadított Németország oly erőt képviselne, amelyet senki sem lenne többé képes eltiporni. Azon a napon, amelyen Németországban letörik a marxizmust, egyúttal összetörik a német béklyókat is. Történelmünk tanítása szerint rajtunk sohasem győzedelmeskedett az ellenség ereje, hanem mindig csak saját hibánk és a sorainkban lévő belső ellenség.
Minthogy a német kormány annak idején ilyen hősi tettre nem tudta rászánni magát, természetesen csak az első utat választhatta volna: semmit sem tenni, a dolgoknak szabad folyást engedni.
Ebben a történelmi órában azonban a sors a német népnek is adott egy "nagy embert", Cuno urat, aki hivatása szerint nem volt sem államférfi, sem politikus. Természetesen még kevésbé volt az születésénél fogva, hanem sokkal inkább a politikai ügynök típusát képviselte, aki legfeljebb bizonyos feladatok elintézésére alkalmas. Egyébként, inkább üzleti ügyekben volt járatos. Németország átkát jelentette, mert ez a politizáló kereskedő a politikát is üzleti vállalkozásnak tekintette, és annak szabályai szerint járt el.
"Franciaország megszállotta a Ruhrvidéket. Mi is van a Ruhrvidéken? Szén. Tehát Franciaország a szén kedvéért szállja meg a Ruhrvidéket. " Semmi sem volt így természetesebb Cuno úr számára, mint az a gondolat, hogy sztrájkoljunk. Ezáltal a franciák ne jussanak szénhez, mert akkor legalábbis Cuno úr nagyszerű elgondolása szerint a franciák egy szép napon vállalkozásuk jövedelmezőségének hiánya miatt ismét ki fogják üríteni a Ruhrvidéket. Körülbelül ez volt a gondolkodásmódja ennek a jelentékeny nemzeti államférfinak", akit Stuttgartban és más helyeken beszéltettek a "néphez", és akit a nép boldogan megcsodált.
A sztrájkhoz azonban szocialistákra is szükség van, mert elsősorban a munkásoknak kell sztrájkolni, és így szükséges volt, hogy a munkásokat, akik az ily polgári államférfi agyában mindig a marxistákkal voltak azonosak, a többi német polgárral egységes frontba tömörítsék.
Látni kellett akkor ennek a polgári pártpolitikai megpenészesedett együttesnek a ragyogását ezzel a zseniális ötlettel kapcsolatban. Nemzeti és zseniális egy csapásra. Végre rábukkantak arra, amit egész idő alatt kerestek! Megtaláltak a marxizmushoz vezető aranyhidat, és a nemzeti szédelgőknek lehetővé tették, hogy "ősnémet" képpel és nemzeti szólamokkal baráti kezet nyújtsanak a nemzetközi hazaárulóknak. Ezek elfogadtak ezt a kezet, mert hiszen, amint Cunónak szüksége volt rajuk az "egységfronthoz, a marxista vezetőknek éppen úgy szüksége volt Cuno úr pénzére. Így segítettek mindkét félen. Cuno megkapta a maga "egységfrontját" a maga nemzeti szószátyárjaival és hazafiatlan bitangjaival, a nemzetközi szélhámosoknak pedig alkalmuk nyílt arra, hogy magasztos harci küldetésüket, a nemzeti gazdasági élet szétrombolását, állami költségen hajtsák végre. Halhatatlan gondolat! Fizetett általános sztrájkkal megmenteni egy nemzetet mindenesetre olyan jelszó, amelyet még a legközömbösebb senkiháziak is a legnagyobb lelkesedéssel tehettek magukévá.
Köztudomású, hogy imadkozással nem lehet felszabadítani egy népet, de hogy semmittevés árán lehet-e szabadságharcot megvívni, azt mindenesetre ki kellett még próbálni. Ha Cuno úr akkor a fizetett általános sztrájkra való felhívás és az egységfront hangoztatása helyett minden némettől kétórai munkatöbbletet követelt volna, akkor ezzel az egységfronttal való szédelgés már a harmadik napon összeomlott volna. A népeket nem semmittevéssel, hanem áldozatos munkával lehet felszabadítani. . .
Ez a passzív ellenállás mindenesetre nem tartotta sokáig magát. Csak a háborút egyáltalán nem ismerő egyén képzelhette azt, hogy a megszálló csapatokat ilyen nevetséges eszközökkel meg lehessen riasztani. Ez magában legfeljebb olyan tevékenységnek lehetett volna célja, amely milliárdos költségeket okozott, és ezzel nagyban hozzájárult a nemzeti pénzérték teljes tönkretételéhez.
A franciák természetesen bizonyos belső megnyugvással egész háziasan rendezkedtek be a Ruhrvidéken az ellenállás ilyen eszközeinek láttán. Ők éppen rajtunk keresztül tanultak meg, hogy miként lehet a nyugtalankodó polgári népet észre térítem, ha viselkedése a megszálló hatóságokat komolyan veszélyezteti. Mily villámgyorsan futamítottuk meg a belga szabadcsapatokat kilenc esztendővel ezelőtt és világosítottuk fel a polgári elemet a helyzet komolyságáról, midőn ezek a német hadsereget tevékenységükkel veszélyeztették, és komoly károkkal fenyegették. Amint a Ruhrvidék passzív ellenállása Franciaországra tényleg veszélyessé vált volna, a megszálló csapatok nem egészen nyolc nap alatt játszi könnyedséggel borzalmas módon vethettek volna véget ennek a gyerekes csínynek. Ne felejtsük el, hogy a kérdés mindig az: mit akarunk tenni abban az esetben, ha a passzív ellenállás végül is az ellenség idegeire megy, és ez ellen véres erőszakkal veszi fel a harcot. El vagyunk-e szánva a további ellenállásra? Ha igen, akkor vállalnunk kell a legsúlyosabb és legvéresebb üldöztetést. Ezzel viszont ott vagyunk, ahol az aktív ellenállással is lennénk, tudniillik, kemény harcok előtt. Így tehát minden úgynevezett passzív ellenállásnak csak akkor van tulajdonképpen értelme, ha szükség esetén az ellenállást nyílt vagy leplezett portyázó harcban is hajlandók vagyunk folytatni. Általában minden ilyen harc a győzelmi hittől függ. Az ellenség ostromának kitett, körülzárt vár, mihelyt a felszabadulás utolsó reményét is kénytelen feladni, tulajdonképpen már megadta magát, különösen akkor, ha megadás esetén a valószínű halál helyett a biztos életben maradás reménye csalogatja. Ha az ember körülzárt vár védő őrségét megfosztja a felszabadulásba vetett hitétől, annak ereje hirtelen összeroppan.
Éppen ezért a Ruhrvidék passzív ellenállásának, annak végső kifejlődését tekintve, valójában csak akkor lenne értelme, ha mögötte egy tettre kész harcvonal állna. Abban az időben népünkből mindenesetre mérhetetlen áldozatokat lehetett volna kitermelni. Ha mindenik vesztfáliai tudatában lett volna annak, hogy a haza 80 vagy 100 hadosztályból álló hadsereget állít fel, akkora franciak tövisekre hágtak volna, mert hiszen sikerért mindig több bátor férfi hajlandó magát feláldozni, mint a valószínű kudarcért.
Ez a klasszikus eset volt az, amely bennünket, nemzetiszocialistákat arra kényszerített, hogy az ilyen úgynevezett nemzeti szólamok ellen a leghatározottabban állást foglaljunk. Meg is tettük. Ezekben a hónapokban nem egyszer támadtak rám olyan emberek, akiknek egész nemzeti érzelme csak a butaság és külső látszat keveréke volt, és akik valamennyien csak azért kiabáltak, mert kellemes érzéssel töltötte el őket annak a tudata, hogy most az egyszer minden veszély nélkül nemzetiesdit játszhatnak.
Ezt a legsiralmasabb egységfrontot a legnevetségesebb jelenségnek tekintettem. A történelem nekem adott igazat.
Amint a szakszervezetek pénztáraikat a Cuno féle pénzekből jórészt megtöltötték, és a passzív ellenállás az elé a választás elé érkezett, hogy a kényelmes védelmi magatartásból a tényleges támadásba menjen át, egyszerre kiváltak ezek a vörös hiénák a nemzeti birkanyájból, és ismét azokká lettek, akik mindig voltak. Cuno úr csöndben, feltűnés nélkül húzta be vitorláit, Németország viszont egy tapasztalattal gazdagabb és egy nagy reménységgel szegényebb lett. Egész nyárutóig nem hitt számos, valószínűleg nem a legrosszabb tiszt az ügyek ily gyalázatos kifejlődésében. Valamennyien azt remélték, hogyha nyíltan nem is, de legalább csendben megteszik az illetékesek azokat az előkészületeket, amelyek Franciaországnak ezt a galád betörését a német történelem fordulópontjává avathatják. Még a mi sorainkban is sokan bíztak legalább a birodalmi véderőben. Ez a meggyőződés annyira élt bennük, hogy különösen a fiatal emberek tevékenységét és kiképzését döntően befolyásolta.
Amint azonban a csúfos összeomlás bekövetkezett, és milliárdos anyagi károk, valamint sok ezer, a birodalom vezetőinek ígéretét birkai módon komolyan vevő fiatalember feláldozása után ily lesújtó módon kapituláltak, szerencsétlen népünk felháborodása hatalmasan fellángolt e gyalázatos árulással szemben. Tisztán és világosan állott népünk milliói előtt, hogy csak az egész uralkodó rendszer kérlelhetetlen eltávolításával lehet Németországot megmenteni.
Sohasem volt az idő érettebb az ilyen megoldásra, mint abban a pillanatban, mert míg egyrészről a hazaárulás a maga mezítelenségében egész szemérmetlen módon jelentkezett, addig másrészről egy népet gazdaságilag szolgáltatott ki a lassú éhhalálnak. Maga az állam taposta lábbal a hit és hűség minden törvényét, kigúnyolta polgárai jogát, fiai millióinak áldozatkészségükért csalással felelt, a többi milliót utolsó garasától fosztotta meg, és így már nem volt joga hozzátartozóitól mást, mint gyűlöletet várni. E gyűlölet a haza és a nép megrontóival szemben a kirobbanás felé vezetett, és most nem tehetek mást, mint hogy utalok az 1924. évi nagy perben elmondott beszédem utolsó mondatára:
"Az állam bírái elítélhetnek bennünket tevékenységünkért, a történelem azonban, a magasabb igazság és igazabb jog istenasszonya, ezt az ítéletet egykor mosolyogva fogja szétszaggatni, hogy felmentsen bennünket a bűn és bűnhődés alól. "
Ő azonban akkor azokat is bírói széke elé fogja rendelni, akik ma a hatalom birtokában a jogot és a törvényt lábbal tiporják, akik népünket a nyomorba és pusztulásba vezették és akik a haza szerencsétlenségének idején többre becsülték a maguk, mint az összesség életét.
E helyütt nem akarom azokat az eseményeket ecsetelni, amelyek 1923. november 8-hoz vezettek, és amelyek azt előidézték. Nem teszem ezt egyrészt azért, mert ettől még a jövőre nézve semmi jót nem várhatok, másrészt azért, mert céltalan lenne alig behegedt sebeket felszaggatni. De ezenfelül céltalan lenne bűnről beszélni azokkal szemben, akik talán szívük legmélyén mindnyájan hasonló szeretettel csüngtek népünkön, és akik talán eltévesztették a közös utat, vagy nem ismerték azt fel.
Hazánk szerencsétlenségének láttán ma nem szeretném azokat az embereket elkeseríteni és elriasztani, akik a jövőben egy szép napon mégis meg fogják teremteni a szívük mélyén lángoló igazi német egységet, amelyre szükség van népünk ellenségeivel szemben. Mert szent meggyőződésem, hogy eljön az idő, amikor még azok is, akik szemben állottak velünk, tisztelettel fognak gondolni mind azokra, akik német népünkért vérüket ontották.
Azt a tizenhat hőst, akiknek művem első kötetét szenteltem, a második kötet végén olyanokként kívánom tanaink híveinek és védelmezőinek szeme elé tárni, mint akik tiszta öntudattal áldozták fel magukat értünk, mindannyiunkért.
Az ő példájuk kell, hogy a gyöngéket és ingadozókat ismét megtanítsa arra a kötelességteljesítésre, amelyet ők maguk is tiszta hittel, utolsó leheletükig teljesítettek. Ezek közé sorozom azt a férfit is, aki mint a legjobbak egyike, költészetében, nagy gondolataiban és végül tetteiben is egész életét népünk felébresztésére szentelte. Ez a férfiú:
Eckart Dietrich.